Ahová többször is lehajolt az ég
Fotó: Merényi Zita

 

Amint arról már korábban beszámoltunk, az óvári templom felszentelésének 350., védőszentje halálának 980., valamint a hildesheimi szent csontereklyéje elhelyezésének 10. évfordulójára február 11-én jubileumi évet hirdettek, amely november 25-ig, Krisztus Király vasárnapjáig tart. A Szentszék ebből az alkalomból dekrétumot bocsátott ki, melyben engedélyezte, hogy Veres András püspök – a szokásos feltételek mellett – teljes búcsút adó pápai áldásban részesítse a szentmisét hallgató hívőket. Ez a jelenlévőkre, a Kossuth és a Magyar Katolikus Rádió hallgatóira, illetve a Bonum Televízió nézőire is vonatkozott.
Mint az esemény gyarló tudósítójának, be kell vallanom, Szentgotthárdot csupán egy olyan településnek gondoltam, mint a többit. Sorolhatnám a magyar városokat, falvakat, amelyekről hasonlóképpen eszembe sem jut, hogy a település esetleg egy szentről kaphatta a nevét. Csak a meghívót olvasva döbbentem rá, hogy ennek a Magyarország nyugati csücskében található városnak egy szent volt a névadója…
De miként került Mosonmagyaróvárra Szent Gotthárd? Erre a kérdésre a templom története adja meg a magyarázatot.
A Karoling-korban a településnek székesegyházszerű kőtemploma volt, melynek maradványait az 1930-as évek közepén fedezték fel, a kripta építése során. 1260 után Óváron templom épült, s arról is vannak adatok, hogy a városnak ezen a részén hosszú évszázadokon keresztül két templom állt, egy kisebb és egy nagyobb. Az előbbit Szent László-kápolnának nevezték. A törökök kiverése után a nagyobbik templomot, amelyet német iparosok és kereskedők igyekeztek helyreállítani, az Alsó-Bajorországból származó Szent Gotthárd tiszteletére szentelték. Így már érthető, hogy a középkor egyik leghíresebb szentjének tisztelete miként került magyar földre. Ennek a templomnak a hívei ünneplik hát a felszentelés 350. évfordulóját, s ebből az alkalomból mondott ünnepi szentmisét Veres András püspök. Mivel a pápai dekrétum teljes búcsút engedélyezett a híveknek, az általános gyónás befejezéseként a szokásostól eltérő imádságot mondott a főpásztor.
Az elhangzó szentírási részletek a szegények adakozásáról szóltak, az evangéliumi rész pedig arról a szegény asszonyról, aki csupán két fillért adott, de az az egész vagyona volt. Veres András a homíliájában elmondta: a szentírási szakasz egy fontos keresztény erényre irányítja a figyelmünket: javaink másokkal való megosztására. Senki sem állíthatja, hogy ezen a téren mindig helyesen jár el. Ahhoz nem fér kétség, hogy csak azt tudjuk megosztani másokkal, amink van. Igaz ez az anyagi, a szellemi és a lelki javainkra egyaránt. Ám látnunk kell: senki sem olyan szegény, hogy ne volna valamije, amit másoknak adhatna. Senki sem olyan szegény, hogy leg­alább a mosolyát ne tudná megosztani másokkal. De az is igaz: senki sem olyan gazdag, hogy ne volna szüksége egy mosolyra…
Veres András püspök arról is beszélt, hogy az anyagi javak birtoklása örömöt, sikert jelenthet. Vannak azonban olyanok, akiknek a nagy vagyon sem elég, és a sokból sem szívesen adnak a nélkülözőknek. Pedig a megosztás örömmel jár. Jó érzés sokat adni, de még nagyobb öröm, ha olyasmit tudunk felajánlani valakinek, amire magunknak is szükségünk volna. Ez az adakozás legmagasabb foka, amire csak kevesek képesek – mondta a főpásztor. – Fontos, hogy átgondoljuk az anyagi javakhoz fűződő viszonyunkat. A lemondást, a megosztást már a gyerekekkel és a fiatalokkal is meg kell ismertetni, mert enélkül szegények lesznek egész életükben – hangsúlyozta Veres András püspök.
A szentmisét követően sor került a templom közelében kialakított hospice-ház megáldására. Ezen a helyen a múlt és a jelen, az ég és a föld összekapcsolódásának tanúja lehetett mindenki. Ma már a történelem ködébe vész, de a kis Szent László-kápolna melletti épület egykor szerzetes nővérek által vezetett ispotály volt. Ez a ház újult meg és lett a város, illetve az észak-dunántúli régió első, gyógyíthatatlan betegeket befogadó és ápoló intézménye. Ismét lehajolt az ég a földre. A jubileumi év február 11-én, a lourdes-i jelenések napján kezdődött, amikor Veres András püspök a betegekről, a haldoklókról, az öregekről prédikált. A november 11-i vasárnapon az adakozásról, a megosztásról tanított a főpásztor. A hospice-ház pedig hihetetlen összefogás, megosztás és adakozás eredményeként valósulhatott meg.
Mindezt már Bodó Zoltán plébánostól tudtam meg, aki azt is elmondta, hogy miután 2013-ban a plébániára került, ismerőse, Bodnár Mária doktornő egy alkalommal beteghez hívta őt a kórházba. Ellátta az illetőt a szentségekkel, majd bement a doktornő szobájába, aki gondterhelten ült az asztalánál. A gyógyíthatatlan, haldokló betegek ellátásának nehézségein gondolkodott. Bodó Zoltánt – aki egész­ségügyi szakközépiskolát végzett – különösen érzékenyen érintette a betegek sorsa, s egy ideje már azon gondolkodott, hogy a plébánia tulajdonában lévő közösségi ház kihasználatlan részét – az egykori ispotályról van szó (!) –, miként lehetne hasznosítani. Így született meg bennük a döntés arról, hogy a ház visszakapja az eredeti funkcióját, s betegek ellátására szolgál majd. 2014-től minden egyházköz­ségi bált jótékonysági céllal hirdettek meg. Bodó Zoltán atya büszkén mesélte, hogy a rendezvényekkel kapcsolatos összes költség kifizetése után rendszerint még mintegy másfél millió forintnyi bevételük marad, amit az egyházközség céljaira fordíthatnak. Így jöhetett létre a Hospice – Segítő Kéz Alapítvány. A közösségi ház korábban kihasználatlan épületszárnyának átalakításához és felújításához körülbelül 45 millió forintnyi összegre lett volna szükség, ám ténylegesen csak 15 millió forintba került. Köszönhető ez az adományoknak, és annak, hogy számos vállalkozó csupán az anyagköltséget vagy esetleg még azt sem kérte el az építkezés során, sokan ingyen dolgoztak a ház kialakításán.
Bodnár Máriával beszélgetve megtudtam, hogy munkatársaival immár tizedik éve végzik a betegek otthoni hospice-ellátását. Hozzátette, a hospice fogalma és az ellátás sem ismeretlen a környéken lakók számára. Tapasztalatai szerint a mosonmagyaróváriak és a kistérségben élők is nyitottak az adakozásra, fontos célok elérése érdekében megosztják másokkal a javaikat. Az elmúlás gondolata pedig kivétel nélkül mindenkit foglalkoztat – tette hozzá. A doktornő utalt a szentmisén elhangzott evangéliumi részletre, illetve Veres András szentbeszédére is: a milliók mellett sokszor a két fillér is nagyon nagy segítséget jelent az alapítvány működéséhez.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..