A püspöki karok javítani igyekeznek a két nép közötti viszonyt. Évek óta rendszeresen találkoznak a magyar és a szlovák püspöki konferencia küldöttségei. Ezen alkalmakkor mindig sikerült megjelölni azokat az irányokat, amelyek előbbre viszik a két közösség ügyeit. Csakhogy az emberek alapvető gondolkodását nem olyan könnyű megváltoztatni.
– Annak idején a Központi Szemináriumban kezdte papi tanulmányait, abban az időben, amikor az intézmény a megszűnés szélére került. 1959 elején a kispapok – köztük Ön – megtagadták a békepapi gyűlésen való részvételt, ezért legtöbbjüket állami nyomásra eltávolították. Az 1945 és 1990 közötti időben kialakult az ellenálló egyház, illetve a békepapokkal jellemzett egyház. Ma, történelmi távlatból, hogyan látja az akkori időket, illetve a kétféle utat?
– Éppen most olvasom azt a könyvet, amely a Hamvas Endre érsekről készült titkosszolgálati jelentéseket adja közre. Nagyon érdekes kép bontakozik ki az iratok alapján. Minden lépését megfigyelték, minden cselekedetéről tudtak, ha maga írta volna meg az élettörténetét, az sem lehetne ennél alaposabb. Azok közé tartozott, akik az állammal való együttműködés lehetőségeit keresték, de a nehéz körülmények között is az egyház megmaradásáért munkálkodtak, hogy azzal elkerüljék a nagyobb veszélyeket. Mindezt lelkiismeretesen és Róma iránti hűséggel tették. Ebből is látszik, nem fogalmazhatunk meg sommás ítéleteket az egyik vagy a másik útról, és legfőképpen konkrét emberekről.
Azok a szerzetesek, az egyháznak az a része, amely az illegalitást volt kénytelen választani, hősiesen vállalta annak következményeit. De azok, akik a modus vivendi megteremtésére törekedtek – nem a karrierista békepapokra gondolok – a maguk adottságai és lehetőségei között ugyancsak egyházias lelkülettel tevékenykedtek.
Hamvas érsek könyvét olvasva azt látom, egyetlen fő célja volt: elmenni, ameddig lehet, nehogy olyan papi csoportok kerüljenek hatalomra az országban, amelyek a Rómától való elszakadást is vállalták volna.
Más országokban, ahol az egyház jobban kettészakadt földalatti egyházra és a hatalom számára elfogadható egyházra, ott a földalatti egyház tagjai részéről a vértanúság határozottabb szándéka mutatkozott meg, és a hívő embereket is nagyobb kitartásra segítette. Azt is látni kell azonban, hogy ez sem volt problémamentes.
– Csehszlovákiára gondol például püspök atya?
– Nem csak Csehszlovákiára. A rendszerváltás után a kelet-európai egyházak új kihívásokkal találkoztak. Hogy egyszerűen fogalmazzak, nem lett könnyebb a helyzetük, a módszerek változtak, de a célok nagyjából hasonlóak maradtak. Kiszorítani az egyházat, illetve a vallásos gondolkodást az emberek életéből. És ezt a küzdelmet meg kellett és kell vívnia minden egyháznak a „szabadságban” is, függetlenül attól, hogy az elnyomás éveiben több vagy kevesebb hősiességet tanúsítottak hívei vagy vezetői. Nehéz tehát ítéletet mondani. Nem is ítéletet kell mondani, inkább tanulni a történelemből.
– Püspök atyának volt-e valamiféle ütközése a fönnálló hatalommal?
– Igen, amikor kikerültem a központi szemináriumból, majd némi kihagyással az egri szemináriumban folytattam tanulmányaimat. A Pesten szerzett „élményeim” segítettek abban, hogy reálisan gondolkodjam a helyzetünkről. A békapapokról megvolt a véleményem, ők is mindig gyanakodva figyeltek. Arra azonban ügyeltem, hogy ne találjanak rajtam fogódzópontot, amivel a maguk oldalára állíthatnának.
– Azt nyilatkozta valahol: „nem voltam törtető típus”. Másutt pedig: „Mindig azt mérlegeltem, mit tehetek papként, nem pedig azt, mit kaphatok papként.”
– Mit értek ezen? Pap akartam lenni, és amióta pap lettem, az a legfőbb mozgatóm, hogy hivatásomnak, amennyire tőlem telik, jól megfeleljek. A helyek és a körülmények ebben másodlagos szerepet töltöttek be. Püspökké szentelésem előtt lelkigyakorlatot végeztem. Azzal a kérdéssel vívódtam, szabad-e nekem elvállalni ezt, meg tudok-e felelni? A lelkigyakorlat vezetője kategorikus választ adott: „A papszentelés előtt a te felelősséged volt, hogy vállalod-e vagy nem. Attól kezdve az elöljáróid felelőssége, hogy milyen feladatot bíznak rád.” Papi életem során sok helyen megfordultam, és minőségükben is különböző feladatokat kaptam, volt amelyik könnyebbnek és volt, amelyik nehezebbnek bizonyult. Fiatal papként ragadta meg a figyelmemet Váci Mihály költő egyik sora: „Itt kell a napok hordalékából / kimosni életem maroknyi aranyát.” (Ezt! Itt! Most!) Ő a költői felelősségre értette, én a papi hivatásomra. Így igyekeztem fogadni a kapott feladatokat, és megfelelni azoknak.
– Szemináriumi elöljáróként és főpásztorként hogyan vélekedik a mai fiatalabb papi nemzedékekről?
– Mások az ő indíttatásaik, másként közelítik meg a dolgokat. Rosszabb vagy jobb egyik vagy másik nemzedék? Nem gondolom. A papnevelés és az egyházi gondolkodásunk problémáját abban látom, hogy nem tudjuk igazán vonzónak bemutatni a hivatást (ez más hivatásoknál is így van), a jó szándékú, de bizonytalan indíttatású fiatalokat pedig nem sikerül jól felkészíteni a papi életre. Ez aztán tanácstalansághoz vezet.
– Hogyan látja az országban a vallási élet változását?
– Káplán koromban különböző településeken szolgáltam. Találkoztam a hagyományos vallásosság eltérő típusaival. Volt olyan helység, ahol a közömbösség volt a „hagyomány”, és akadt olyan is, ahol mélyen éltek a vallásos szokások, s ezek összetartották a közösséget. Az ilyen típusú vallásosságot a család, a közösség, az egymást követő nemzedékek adták tovább. A kommunista rendszer ezt a folytonosságot tette tönkre, és nem csak a vallási hagyományok területén. A fiatalabb nemzedékeket szembeállították az előzőekkel. Így aztán könnyebb volt őket a vallásos hagyományokkal is szembefordítani. Ennek lehetnek pozitív következményei is. Új kezdetre, tisztább és személyesebb vallásgyakorlásra ad lehetőséget. Ehhez azonban sok segítségre van szükség, amit viszont nem mindig tudtunk megadni.
– Püspök úr, Magyarországot missziós területnek tekintik ma már. Újraevangelizálásra van szükség?
– Nem lehet a múltra hagyatkozni, újra kell vetni. Csakhogy ennek meg kell találni a módját. Olyan ez, mint az elhasznált épület, amelyet felújítanak. Nem jelenti azt, hogy mindent le kell bontani és ki kell dobni.
Ugyanakkor látjuk, a fiatalság egy része közömbös, nem tud mit kezdeni a saját életével. De ott vannak – még ha kisebbségben is – azok, akik komolyan tovább akarják vinni az értékeket és a hagyományokat. Ebből nőhet ki valami a jövőben.
Amikor Debrecenbe kerültem, meghívtak egy református ünnepségre. Szabó Magda írónő volt a református egyház világi főgondnoka. Az elején külön is köszöntött mint debreceni „katolikus püspököt”. Azt mondta: „Ne féljen, püspök úr, Debrecenben, mert a kisebbségben mindig erő van. Az ilyen helyzet alaposabb és fegyelmezettebb munkára kényszeríti az embert.” Hiszek abban, hogy az egyre szaporodó egyházi iskolákból és a tudatosan építkező keresztény családokból életképes ifjúság nő fel.
– Ön a Debrecen–nyíregyházi egyházmegye első püspöke. Mi az, amit sikerült elérnie, hiszen az alapoktól kellett kezdeni a püspökség megszervezését.
– Az egyik fontos feladatomnak tekintettem a plébániai rendszer átalakítását. A katolikus hívők sok településen, szétszórva élnek. Egy-egy közösség kis létszámú. A plébániai rendszer akkor alakult ki, amikor még nagyobb létszámban voltak papok. Hozzá kellett igazítani a rendszert a konkrét valósághoz.
Fölmértük, hány plébániát tarthatunk fönn, ahová papot is tudunk küldeni. Mintegy ötven plébániai központot hoztunk létre, és ezekhez rendeztük a kisebb településeket. Így arányos és jobban ellátható egységek jöttek létre
Világi munkatársakat (akolitusokat) képeztünk, akik segítenek a papoknak a liturgikus és más egyéb szolgálatban. Nyolcvan aktív papunk van, s mintegy nyolcvan akolitus működik. Ezen kívül körülbelül száztíz hitoktató segíti a lelkipásztori munkát.
Jól működnek az iskoláink. Nem vettünk át túl sok nevelési-oktatási intézményt, inkább a minőségi színvonal emelésére törekedtünk. S aztán a rengeteg építkezés… Huszonegy év alatt huszonöt – kisebb-nagyobb – új templomot szenteltünk fel az egyházmegyében. Ez persze csak a munka materiális része. Úgy szoktam fogalmazni, hogy bár hátrányos helyzetből indultunk, húsz év alatt sikerült felzárkóznunk a többi egyházmegyéhez a lelkipásztori szolgálat minősége és a papi összetartozás vonatkozásában. Már van sajátos arca – lelkülete – egyházmegyénknek.
– A katolikusok kisebbségben vannak, ugyanakkor jelentős a cigány lakosság számaránya. Ez újabb feladatokkal szembesít.
– Be kell vallanom, látványos eredményekről nem tudok beszámolni. A területünkön élő, cigány származású honfitársaink vegyesen vallják magukat római katolikusnak, görögkatolikusnak vagy reformátusnak, de egyre többen vannak, akik ennek már nem tulajdonítanak jelentőséget.
Sok helyütt próbálkozunk a cigánypasztorációval, de még messze nem tudnék jelentős eredményekről hírt adni. Nem csak adományok továbbításáról van szó. Ebben egyébként a karitász és a helyi csoportok sokat segítenek. De fontosabb az együttélés kultúrájának fejlesztése. Ez könnyebben megy olyan helyeken, ahol hosszabb ideje élnek egymás mellett cigányok és nem cigányok. Azokkal van több baj, akiknek nincs helyi „identitásuk”.
– Hetvenötödik születésnapja táján nyilván végez valamilyen számvetést. Hogyan összegezné ezt?
– Ha azt nézem, mi mindent kellett volna megtennem, akkor bizony szegényes a leltár. Ha ellenben arra gondolok, hogy életem különböző szakaszaiban – lelkipásztorként, papnevelőként, püspökként – hogyan végeztem a dolgomat, talán nem kell szégyenkeznem.
Nem indultam világmegváltó gondolatokkal a papi szolgálatnak, a körülmények nem is adtak erre lehetőséget (1963-ban szenteltek pappá). Ott igyekeztem helyt állni, ahová a Gondviselés állított. (Megjegyzem: az emberi tényezőkből is Isten irányítását igyekeztem kiolvasni.) Most is ez ad nyugalmat és békességet a jövőmet illetően, amikor elérkezett a nyugdíjba vonulás ideje. A „szolgálat” folytatódik, csak a körülményei (díszletei) változnak meg.
Fotó: Cser István
