Nemzedékek közötti nevelésnek hívják azt a módszert, amelyet az olaszországi Piacenzában alkalmaznak: ugyanabban az intézményben gondoznak kisgyerekeket és időseket. Ezzel alkalmakat teremtenek a találkozásra: a két korosztály együtt főz, rajzol, mesél, és ami a legfontosabb, nagy örömet szereznek egymásnak.
Ha egy családban együtt vannak kicsinyek és idősek, azonnal látszik, hogy a nagyszülő-unoka kapcsolat milyen gyümölcsöző, örömteli, problémamentes. Az együttlét igazi, felhőtlen öröme tükröződik benne. A piacenzai intézményben a gondozottak között van, aki majdnem egy évszázadot élt már, és van, aki még csupán hároméves. A végletek itt is találkoznak, idősek és gyerekek együtt „növekednek”.
A lassúság itt ajándék. A nyolcvanhét éves Fiorella lassan jár a járókeretével, de két bölcsis, Stefano és Carlo mennek előtte: „Nézzétek csak, mennyi lovagom van, olyan vagyok, mint egy királynő!” – mondja mosolyogva. Sütni készülnek, minden csupa liszt, és nagyon jól szórakoznak együtt. Látszik, hogy idősek és kisgyerekek egy hullámhosszon vannak, hamar összebarátkoznak, „cinkostársakká” válnak.
A harminchat hónapos Aurora almát vagdos, a kilencvenéves Maria keveri a lisztet, a cukrot, közben az 1933-ban született Franco mesét olvas Noeminek. Olga, aki 1927-ben született, magáról mesél az újságíróknak: „Tudjátok, én meghallgatom a gyerekeket, játszom velük, mesélek nekik a gyerekkoromról, és ők nagyon figyelnek, a szemembe néznek. Ha pedig abbahagyom, rángatják a karomat: »Olga mama, mit csinált a farkas?«”
A kezdeményezés alapja az a meggyőződés, hogy gyerekek és idősek jól kijönnek egymással, tanulnak egymástól – magyarázta el az újságírónak Elene Giagosti, a piacenzai Unicoop elnevezésű egyesület projektkoordinátora. Az intézmény egy nagy, világos, modern épületben működik, ablakai zöldre néznek, tágas belső terei színesek. A nyolcvan idősnek és a negyven gyereknek (3 hónapostól 3 évesig) két külön terület áll a rendelkezésére, ugyanakkor sok a közös tér is.
Délelőtt főzőműhelyt tartanak, a riport napján idősek és gyerekek a nevelők felügyelete mellett vagdalják az almát, keverik a tésztát. A hároméves Carlo beledugja az ujját a sütemény tésztájába, és közli: „Fiorella nem csinált semmit, az egészet egyedül csináltam, szakács vagyok, a bölcsis nagyik pedig mókásak…”
Giacomo Scaramuzza kilencvennégy éves, a Libertà című olasz folyóirat újságírója volt, még ma is aktív. „Amikor idejöttem lakni, nem tudtam, hogy gyerekek is vannak itt. Nekem nincsenek gyerekeim, hihetetlen felfedezés volt ez számomra. Részt veszek minden közös tevékenységben. A kicsikkel nincs szükség szavakra, a tekintetből is megértjük egymást, teljesen természetes kommunikáció alakul ki közöttünk. A különböző életkorok túl keveset találkoznak az életben, ez olyan, mintha az időskort rejtegetni kellene. Így azonban az emberek elszalasztják a lehetőséget a tanúságtevőkkel való találkozásra…”
Franco Campolonghi 1933-ban született, nyolcvannégy éves, a bölcsőde könyvtárát vezeti. Az idősek otthonában társra is talált. Egész életében nagy szenvedélye volt az olvasás, és amikor az intézmény vezetői tudomást szereztek erről, rábízták a könyvtárat: „Ez ünnep volt számomra. Elkezdtem tájékozódni, megkerestem a megfelelő könyveket… A nevelők minden csütörtökön feljönnek a könyvtárba a gyerekekkel, az idősek meséket olvasnak nekik. Remekül szórakozunk, látná csak, milyen figyelmesen hallgatnak. Ha abbahagyom, ráncigálni kezdik a zakómat. És amikor vége a mesének, szeretnék újra elölről az egészet.”
Az egyik anyuka elmesélte, hogy a kislánya nagyon szereti az időseket. Amikor hazafelé menet találkozik velük, úgy köszön nekik, mint a kis barátainak. „Az idősekkel való kapcsolatban a gyerekek megtanulják, hogy ne féljenek a ráncoktól, a fogyatékosságoktól – magyarázta el Valentina Suzzani, a bölcsőde pedagógiai igazgatója. – A járókeret tricikli lesz, amit tolni lehet, a nagyi kerekes széke pedig sportkocsi… Az idősek számára a gyerekek olyanok, mintha az öröm szele fújna közöttük, a gyerekek pedig töltekeznek abból a bölcsességből és iróniából, ami csak azoknak adatik meg, akik már nem sietnek sehova.”
Hozzátette, hogy amikor belekezdtek ebbe a vállalkozásba, még nem ismerték a hasonló amerikai és francia kezdeményezéseket. Az Unicoop szervezetnek nagy tapasztalata volt viszont a bölcsődék és az idősgondozás terén, s észrevették, hogy a két korosztály találkozása nagyon értékes tapasztalat mindenki számára. Ezért döntöttek úgy, hogy egy fedél alá hozzák a két intézményt. A kezdeményezés rendkívül sikeres, manapság már szakdolgozatokat írnak róla.
Olaszországban ma még egyedülálló ez az ellátási forma, de Franciaországban, illetve az amerikai Seattle-ben már régebb óta létezik ilyen intézmény, a Providence Mount St. Vincent, amelyről a híressé vált Present Perfect című dokumentumfilm készült.
Az Unicoop egy szociális szövetkezet, amely a CISL (Olasz Dolgozói Szakszervezetek Szövetsége) és a Caritas támogatásával alakult meg 1968-ban, egy olyan korban, amelyben előtérbe került a társadalmi szolidaritás. Piacenzában a Caritas akkori igazgatója, Giuseppe Venturini és Enrico Manfredini püspök is kitartóan buzdították az ifjúságot, hogy küzdjenek a szegénység, a társadalmi igazságtalanság és a kirekesztés ellen. A szövetkezet tagjai kezdetben kisebb szociális munkákat végeztek, ma már háromszáz alkalmazott dolgozik számos intézményben.
Forrás és fotó: Famigliacristiana.it
