Széchenyi István – huszonegyedik századi tükörben

Jómagam akkoriban kerültem igazán közel ehhez a nagyszerű, nemzetmentő vagy legalábbis nemzetét menteni akaró, de mindenképpen megosztó, rajongást és ellenszenvet egyaránt kiváltó személyiséghez, amikor Jékely Zoltán a hetvenes évek végén megtisztelt azzal, hogy felolvasott nekem néhány részletet Széchenyi német nyelvű Naplója szövegének jó feléből készült fordításából. Ő ezzel a munkával párhuzamosan, s azt befejezve, számos esszével adózott „a legnagyobb magyar” emlékének. Most, amikor ezt az elegáns külsejű és belbecsű idézetgyűjteményt forgattam, eszembe jutott Jékely Tűnődések és észre­vételek Széchenyi naplójának fordítása közben című írásának e kötet szerkesztési elveivel mélységesen rokon, sőt, ezt a gondolatcsokrot megelőlegező néhány sora: „Az a jelenség szintén Széchenyi szellemóriás rangjára vall, hogy eszméi, gondolatai a korszak legnagyobb magyar költőinek műveiben is jelen vannak, fel-felvillannak egymástól függetlenül, mint egy hatalmas szétrobbant meteor darabjai.”
Mert ebben a karcsú könyvben Széchenyi saját mondatai mellett találkozhatunk róla szóló költői művekkel, amelyeket akár vers-szobroknak is tekinthetünk. Köztük – évfordulójára való tekintettel most emeljük ki őt – Arany János Széchenyi emlékezete című, halhatatlan ódájával, s Az elveszett alkotmány ugyancsak őt felidéző, tragikomikus részletével.
Ami pedig magukat a Széchenyi-szövegeket illeti, csak ámulattal és meghatottsággal olvashatjuk nem saját korához, hanem minden idők minden magyarjához szóló üzeneteit. Lássuk elsőként a Politikai programtöredékek egyik örökbecsű mondatát: „Nem az a jel­lem­teljes hazafi, ki kormánytekintet vagy pártérdek alá sorozza a haza javát, de az, ki a két elsőt állhatatosan és gyáva félelem nélkül mindig emennek rendeli alá!”
Széchenyi Istvánt sokan gyógyíthatatlan fantasztának, álmodozónak állították be. Ez az idézetgyűjtemény e vádak élő cáfolata, gondoljunk csak a balatoni hajózáshoz, a magyar lovassport fejlesztéséhez, vagy éppen Béla fia neveléséhez kapcsolódó, értékes gondolataira.
De ne hagyjuk említés nélkül a Magyar Akadémia körül néhány megrendítő mondatát sem: „A magyar mélyen aludt. Eközben nyelvét felejtette, nemzeti színét vesztette. Sok azt hitte, nem eszmél fel már többé, s el van olvasztva. De a magyar felébredt; mily halovány színben, mily torzalakban, ki-ki előtt ismeretes. Alig van a nemzetek közt ily iszonyatos példa. Sok ezt azonban fel sem vette. (…) Többeknek azonban tűrhetetlen volt az önmegismerés e keserű képe, ámde erő nem szilárdította keblét; kétségbeesett, s magára hagyta a hont. Voltak végre olyanok, kik dagály és szélvész dacára nem gyengültek el. (…) – S ismét élet felé kezdett fordulni a haza.”
Ha Széchenyiről szólunk, kikerülhetetlen a hite. A jelen kötet gazdája, Kalász Gyula előszavában rendkívül meggyőző módon jellemzi a gróf életének e nagyon fontos elemét: „Jellemének sarokpontjaként állapítottam meg korábban keresztény erkölcsi tisztaságát. Maga szögezte le, hogy szilárdan hisz az örök üdvösségben. Itt természetesen nem hanyagolható el a katolikus hit elkötelezett szellemisége. Igazán és mélyen átélt, gyakorolt buzgóságról árulkodnak feljegyzései. Hitéletét nem a farizeusi fellengzősség jellemezte. Nemegyszer olvasható, hogy mennyire elítélte a gépies imamormolókat, az alakoskodó álszenteket. Meggyőződéssel hitt a Krisztus keresztáldozata által megváltott ember elé rajzolt örök üdvösségben.” Igaz, 1860 áprilisában mind­ennek ellenére – öngyilkos lett. De ne feledjük: Ferenc József pribékjei szabályos idegháborút folytattak ellene.
A Széchenyi breviáriumnak népes olvasóközönséget jósolhatunk: a diákoktól egészen a vele kapcsolatos ismereteiket felfrissíteni akaró idősekig bizonyára sokan fogják forgatni ezt az értékközpontú, nemzettudatunkat erősítő fontos kiadványt.

(Kalász Gyula: Széchenyi breviárium, Pécs, Pannónia Könyvek, 2016)