Rembrandt nyomában
Fotó:Mészáros Ákos

 

Finom, sokszor egészen hajszálvékony vonal­háló fonja be a grafikai lapokon az ábrázolt élőlényeket és tárgyakat. A grafika a görög grafo (írni) szóból származik, eredeti jelentése: rajz. A latinok lényegre tapintó módon pictura linearisnak (vonalas képnek) nevezték a rajzot. A grafika síkművészet, alapeleme a pont, a vonal és a folt.
Rembrandt (Harmens van Rijn, 1606–1669) rajzait és rézkarcait sokan ismerik, és világszerte példaként tekintenek rájuk. Joggal mondhatjuk, hogy szinte tökélyre vitte a mesterséget, grafikai lapjai méltán váltják ki csodálatunkat még manapság is. Festményszerű, tónusos nyomatain portréi, tájképei és bibliai jelenetei hihetetlen rajztudásról árulkodnak, vonalai sokszor leheletvékonyságúak, mégis erőt sugároznak. Leghíresebb munkái közé tartozik a „Százforintos lap”-ként ismert, Krisztus betegeket gyógyít című, viszonylag nagyméretű rézkarca 1649-ből, amelyet gyakran reprodukálnak. Rembrandt karcaira jellemző a roppant egyszerű vizuális megfogalmazás, a minden felesleges pátosz nélküli jellemábrázolás, bárki számára könnyen befogadható formában. Pici, szinte már bélyegméretű hidegtű önarcképei vagy az édesanyjáról készült portréi,  nem túlzás azt állítani, valóságos gyöngyszemei a sokszorosító grafika műfajának.
Farkas Zoltán Rembrandt-karcok című tanulmányában, amely a Magyar Művészet első, 1925-ös évfolyamának 5. számában jelent meg, azt írta: „Ezek a karcok elsősorban arról győznek meg, hogy mesterük teljesen egyedülálló a rézkarcolás lehetőségeinek kihasználásában. Bámulatosan könnyedek, maguktól értetődők, az ellentétek kimeríthetetlen gazdagságával ékesek, amelyeket felejthetetlenül dússá tesz az átmenetek kimeríthetetlen skálája. (…) A legaprólékosabb elmélyedésnek ugyanolyan tüze és lendülete van legszebb lapjain, mint a pillanatnyi összefoglalásnak: egyben a legnagyobb impresszionista és expresszionista is. Elfutó benyomások megrögzítésében éppen olyan utolérhetetlen, mint hosszan kiérlelődő, átidealizált maradandó lelkiállapotok kidolgozásában, a szeszély és ötlet ereje semmiben sem marad el a mélységes érzelmek és szenvedélyek ábrázolása mögött.”
Rembrandt rajzai és rézkarcai a XIX. szá­­zad közepétől az újabb nemzedékeknek is példaképül szolgáltak Európában és Magyarországon egyaránt. Folyamatosan jelentek meg az egyes gyűjtemények féltett lapjait feldolgozó kiadványok, reprezentatív díszalbumok, szakkönyvek és tanulmányok. A századfordulótól nagyszabású kiállításokat rendeztek Rembrandt és nemzedéktársai rézkarcaiból. Budapesten több alkalommal a Szépművészeti Múzeum gazdag kollekciójával ismerkedhettek meg művészek, növendékek, műértők és művészetkedvelők egyaránt.
A Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1906-ban indult meg a művészi grafika oktatása, vezetésére Olgyai Viktort, az akkor külföldön élő kiváló művészt sikerült megnyernie az intézmény vezetésének. Olgyai elsősorban a klasszikus mesterek, különösen az általa művészi és technikai téren is igen sokra tartott Rembrandt alkotásait állította mintaképül növendékei elé. A fiatalok az intézmény könyvtárának albumai, műlapjai mellett közvetlen közelről tanulmányozhatták az eredeti nyomatokat a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításain. Többen bejutottak a múzeum raktárába is, itt láthatták a modern grafika mestereinek újabb lapjait, amelyek reprodukcióit a századfordulós művészeti folyóiratok, így a Die Graphischen Künste vagy a The Studio oldalairól már ismerhették. „Rembrandtban látta a nagyok legnagyobbját, az ő alkotásai által mutatta meg tanítványainak a grafikai művészettel elérhető legteljesebbet és legtökéletesebbet” – írta Elek Artúr Az újabb magyar grafikai művészet című, 1937-ben megjelent cikkében.
1921 és 1929 között sok tehetséges fiatal grafikus került a Képzőművészeti Főiskola grafikai osztályára: Aba-Novák Vilmos, Tarjáni Simkovics Jenő, Varga Nándor Lajos, Patkó Károly, Kaveczky Zoltán, Aszódi Weil Erzsébet és még sokan mások. A Képzőművészeti Egyetem szívügyének tekinti gyűjteményeinek feldolgozását, párhuzamosan az intézménytörténeti kutatásokkal, és időről időre kiállításokon mutatja be munkája eredményeit. Utoljára 2015-ben rendeztek tárlatot a Barcsay Teremben az egykori grafikus hallgatók munkáiból. Az 1920-as években készült rézkarcokat állították párhuzamba az őket megihlető nagy holland mester XVII. századi grafikai alkotásaival.  A tárlat tanúsága szerint a rembrandti kompozíciók ihlető forrásként hatottak a fiatalokra: a hallgatók nem puszta másolatokat készítettek, mint afféle epigonok. A falakon egymás mellé vagy fölé helyezték a képeket, ahogyan az elrendezés megkívánta, és amint a tematika lehetővé tette. A mester hatása tagadhatatlan, egy-egy önarckép beállításánál vagy egy tájkép komponálásánál gyakran látható a hasonlóság az egyes alkotások között. A válogatás fő vonulatát a drámai hangvételű bibliai témájú lapok, valamint a szerepjátszó önarcképek és portréábrázolások, a lírai tájak és a bensőséges aktábrázolások képezték. Nem csupán a magasztos vagy egészen egyszerű jelenetek, figurák vagy tájábrázolások voltak hatással a fiatal grafikusokra, hanem nagyon fontos volt számukra a rembrandti szintű rézkarctechnika elsajátítása is.
Kaveczky Zoltán Dorozsmai öreg szélmalom (1925) című lapja jól példázza, hogy Rembrandt hasonló témájú, szintén szélmalmot ábrázoló sokszorosított nyomata hogyan hatott a fiatal művészre. A hallgatók önarcképei is hasonlóak Rembrandtéihoz: a beállítás, a fej megvilágítása, az erős fény-árnyék hatás, a szűk képkivágás mind a holland festőre emlékeztetnek. Rembrandt A három fa című híres rézkarca párhuzamba állítható Patkó Károly szintén fákat ábrázoló karcával, vagy Varga Nándor Lajos Dombok közt meghúzódó falu című alkotásával.
Nagy segítséget jelentettek a főiskolai hallgatók számára a Rembrandt rézkarcait és rajzait fakszimile minőségben tartalmazó könyvek, amelyeket a XIX. század utolsó évtizedeiben nyomtattak Berlinben és Párizsban. A jó minőségű papírra, heliogravűr technikával sokszorosított másolatok 1880-ban készültek, két reprezentatív mappában, Charles Blanc L’oeuvre de Rembrandt címmel.
Végezetül olvassuk el, hogyan számolt be az egykori tanítvány, Kaveczky Zoltán a külföldön tartózkodó Varga Nándor Lajosnak a Szépművészeti Múzeum 1925 májusában rendezett
A XVII. század hollandi grafikája című tárlatáról: „Kegyetlenül élveztem, felszerelkezve mentem ki két nagyítóval, és úgy néztem meg a dolgokat, és úgy érzem, hogy csak most tudtam először igazán élvezni Rembrandt nagyságát. Katalógusom nem volt, mert nincsen pénzem, hát csak úgy nézegettem. Először valami unalmas dolgok voltak, metszetszerű karcok, s azután jött ő. A Százforintos lap egy alacsony ferde üveg mögött volt, először is oda mentem. Hát az iskolai reprodukciók csak halvány kópiái az eredeti dolgainak. Krisztus nagyszerű, nem földi embernek a fejét viseli, bámulatos, szemében még a fény is benne van, amely azonban oly finom, hogy csak nagyítóval látható. Érdekes, hogy némely helyen hidegtűvel ment bele az öreg. Különben sok helyen hidegtűzött, mint például a Három kunyhó című karcát majdnem teljesen áthidegtűzte. Az otthoni könyvben ez nem látható, de a kiállítási japán nyomaton nagyszerűen látszik. Ott vannak a legszebb dolgai: A három fa, a nagy és a kis Lázár, Mária halála, Mária gyermekével, hat tanulmány feje, úgy, hogy megösmerheti teljesen az ember. Szépek Ruisdael dolgai is. Nagyszerűen operált a szürkékkel az erdőnél… Csupa pára, csupa levegő s az a párásság jóformán minden hollandus tájkép rézkarcnál megvan. Ez úgy látszik mind Rembrandti örökség.”