„Nem tudtam, hogy ennyire lehet szeretni valakit” – válaszolta az egyik anyuka Makói Zita kérdőívére, aki ötszáz édesanyát kérdezett meg a kórházi tartózkodás ideje alatt az újszülött iránti anyai szeretetről. Különös, hogy a válaszadók fele már évekkel a várandósság előtt szeretett volna gyermeket. Több mint nyolcvan százalékban tervezettek voltak a terhességek. A várandósság és a szülés csak alig több mint tíz százalékban volt normálisnak mondható. Nagyjából negyven százalékban császármetszéssel született meg a baba, és a születések nyolcvan százalékánál volt jelen az apa.
A legtöbben örömet éreztek, amikor megtudták, hogy gyermeket várnak, de volt, aki aggódott, és akadt, akiben aggódással vegyes öröm volt. A megkérdezetteknek csak három százaléka nem akarta a kicsit. A gyermek iránti szeretet a nők közel harminc százalékában már a terhesség előtt kialakult, hatvan százalékukban pedig a várandósság alatt, szinte gombnyomásszerűen, például, amikor megpillantotta a babát az ultrahangon. Az anyák tíz százalékában a gyermek iránti szeretet a szülés után alakult ki. A szülés a nők számára nagyrészt pozitív élmény maradt, de sokan örültek, hogy túl vannak rajta. Kilencvenszázaléknyian mondták azt, hogy a saját gyermek iránt érzett szeretet összehasonlíthatatlan a másé iránt érzettel, nem szűnik meg, és korlátlan megbocsátás, elfogadás van benne. „El sem merem hinni, hogy az enyém” – fogalmazott az egyik édesanya. S még egy érdekes adat: a gyermekkel való kapcsolatot javarészt az anyukáknak a párjukkal és szüleikkel való kapcsolata befolyásolta.
