Két magzat beszélget az anyaméhben

– Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal eszünk.

– Hát ez ostobaság! Még hogy lábon járni! És szájjal enni! Nevetséges, hiszen mi a köldökzsinórunkon keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór túlságosan rövid.


– De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.

– De hát onnan még soha nem tért vissza senki! A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.

– Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de minden – esetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.

– A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?

– Hát mindenütt. Körülöttünk. Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.

– Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.

– No de néha, mikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk…