Karácsony. Az Isten emberré lett, hogy megmutassa nekünk az Atyát. Emmanuel annyit jelent: velünk az Isten. De mit tesz Isten ma, amikor közel akar kerülni egy kisgyermekhez? Nem magyaráz, nem „hitoktat”, hanem teremt. Apát teremt.
A lélektani kutatások szerint sem túlzás azt állítani: az apa egyik legfontosabb feladata, hogy a teremtő erő és jóság transzparense legyen a családban. A transzparens: nagy távolságról olvasható, érthető, átütő erejű eszköz, amely mintegy világra hozza, megteremti, előhívja azt a tartalmat, amit megjelenít.
Mintha Isten ezt mondaná: „Íme, ezt a feladatot bízom rád. Nem én megyek hozzájuk először, hanem te. Kérlek, képviselj engem! Mutasd meg gyermekeidnek, hogy ki vagyok én! Mutasd meg nekik, hogyan szeretem őket. Éld meg ezt, hiszen a gyermek csak ebből ért!”
„Az apa hivatása, hogy a mennyei Atya képmása legyen” – mondta Joseph Kentenich atya. Sok kutatás és tapasztalat tanúskodik arról, hogy istenképünk első körvonalai valóban az édesapánkat mintázzák. Erre épül majd a hitünk, elsősorban ettől függ, hogy képesek leszünk-e bizalmas, szeretetteljes kapcsolatot kialakítani Istenünkkel, vagy sokáig kell küzdenünk azért, mert gyermekéveink idején egy megközelíthetetlen, távoli, könyörtelenül követelő istenkép rajzolódott ki bennünk apánkkal való kapcsolatunk mintájára. A természetfölötti a természetesre épül. Ott, ahol a természetes apakapcsolat beteg vagy gyenge, nehezen tud ajtót nyitni a kegyelem. Ahol pedig egészséges az apa-gyermek viszony, ott nem jelent gondot átélni azt, hogy a Mindenható életünk legapróbb eseményeivel is törődik, s hogy „a hajunk szála sem görbülhet meg Atyánk tudta nélkül” (Lk 12,7).
De milyen is ez a teremtő Atya? Az egyik legjellemzőbb vonása az állandó jelenléte, ígérete szerint. Hisszük és tapasztaljuk, hogy a Jóisten életünk minden eseményében, kapcsolatainkban, örömeinkben és szenvedéseinkben is, mindenütt ott van. „Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg!” (Ézs 46,4)
Az Atya – és az apa is – figyelemmel kíséri övéi mindennapjait, és jelen van számukra. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egész napunkat a gyermekünkkel töltjük, sem azt, hogy állandó faggatózásunkkal levegőhöz sem engedjük jutni őt: hova mész, miért pont oda, mit csinálsz, kivel, hogyan, meddig, mikor? Nem erről van szó. Jelen lenni az életében azt jelenti: őszintén érdeklődöm iránta, mindig kész vagyok arra, hogy meghallgassam, és azt is tudom, hogy olykor szüksége van a titokra. Különösen akkor állok mellette, amikor mások esetleg magára hagynák, persze nem azért, hogy közöljem vele: „Ugye, megmondtam!”
Az apa állandó jelenléte övéi életében nem könnyű feladat. Amikor munka után hazaér, akkor kezdődik számára az igazi alkotótevékenység. Nyilván fáradt, talán még nem is sikerült egészen letennie a munkahelyi gondjait, most mégis arra van szükség, hogy átadja magát a családjának, hogy a közös beszélgetés, a játék, az együtt munkálkodás nyomán az a tapasztalat erősödjön meg a gyermekében: „végig velem voltál”, „jó, hogy megint itt vagy, jó, hogy a tiéd lehetek”. Ez az együttlét azt üzeni számára: veled vagyok, érted vagyok. És sajnos egyedül az ilyen együttlét közli ezt vele. Nem helyettesíthető ez sem ajándékkal, sem nyári wellnesszel, sem megemelt zsebpénzzel.
Egy felmérés során azt vizsgálták, hogy az apák saját megítélésük szerint mennyi időt töltenek a kisgyermekeikkel. Legtöbben tizenöt-húsz percre becsülték ezt. Maguk is megdöbbentek, amikor a rájuk szerelt mikrofonok tanúsága szerint átlagosan kevesebb mint negyven másodpercre jött ki ez az adat… (R. Parsons közlése). Gyakran vigasztaljuk magunkat azzal, hogy ugyan kevés időt töltünk együtt, de törekszünk arra, hogy az minőségi idő legyen. Nos, talán éppen a férfiak tudják a legjobban, hogy a minőséghez idő kell. Gyakran nem is kevés…
Legyen a karácsony az egymásra szánt áldott időnk ünnepe, hogy az égi minőség alakíthassa életre szóló kapcsolatainkat!
*
A szeretet másik neve: idő. „A padlás félhomályában a hajlott hátú öregember kissé meggörnyedve igyekezett odajutni a dobozokhoz az ablak mellett. A pókhálót félresöpörve leemelte az egyiket, és a fény felé tartva szedegette ki belőle a kedves képeket. Úgy indult az egész, hogy emlékeiből előbukkant élete nagy szerelme, s tudta, hogy ezekben az albumokban talál fényképet róla. Csendben lapozgatott, s egyszer csak előkerült valami, ami rég felnőtt fia gyermekkori naplójának tűnt. (…) Felnyitva a megsárgult lapokat, a szeme csillogása is visszatért egy percre, ahogy a szívét megérintő kedves szavakat olvasta. Hallotta a kisfiú hangját, aki túl gyorsan nőtt fel ugyanebben a házban, és akinek a hangja az évek során teljesen elhalkult az emlékezetében. Újra belenyúlt a dobozba, és ugyanarra az évre szóló saját régi üzleti naplóját vette ki belőle. Leült egy ócska asztal mellé, és egymás mellé tette a két naplót. Az övé bőrkötésű, a neve aranyozott betűkkel belevésve. A fiáé gyűrött, kopott füzetke, alig látszik már rajta a Jimmy felirat. Öreg ujjaival végigsimította a megkopott nevet. Aztán kinyitotta saját naplóját, s tekintete egy mondatra esett, ami egyedül állt az egyik lapon. Feltűnt, mert a többi nap tele volt bejegyzésekkel. Saját keze írásával ez állt az oldalon: „Az egész napot elvesztegettem a Jimmyvel való horgászatra. És még csak nem is fogtunk semmit.” Nagyot sóhajtott, majd remegő kézzel megkereste Jimmy naplójában ugyanazt a napot, június 4-ét. Erősen megnyomott, még tétova, de csupa nagybetűkkel ez volt odaírva: »Apával horgászni voltunk. ÉLETEM LEGSZEBB NAPJA…«” (Lance Wubbles)
