Ebből most elegendő számunkra annyi, hogy a hívő gyakorlatban a zsoltározás – épp a zsolozsmázás miatt – az egyik legnagyszerűbb megvalósulása annak, hogy Isten igéje valóban eleven, élő, attól függetlenül, hogy ószövetségi avagy újszövetségi ige. Az egyház történetében gyakorta találkozhatunk azzal a manapság is felbukkanó káros tévedéssel, hogy az ószövetségi Szentírásnak Krisztus után nincs értéke, nem számít többé. Krisztus imádkozta a zsoltárokat (például a kereszten a 22. zsoltárt!), így az ő egyháza is ezt teszi: rátekintve, értelmüket benne keresve, és vele egységben imádkozva. Az Ószövetség hatalmas értéke pontosan ez: Krisztusban beteljesült Isten minden ígérete (vö. 2Kor 1,20).
A zsolozsma kétféle zsoltárt ismer és használ: az első csoportba a Zsoltárok könyvének zsoltárai tartoznak, a másikba az úgynevezett kantikumok, vagyis azok a műfajukat tekintve zsoltárok, melyek a Szentírás más könyveiben találhatók. A kantikumokat két nagy csoportra szokás osztani: az egyikbe tartoznak az ószövetségiek, a másikba pedig az újszövetségiek (ugyanis az Újszövetség könyveiben is találunk zsoltárokat és zsoltárjellegű költeményeket). Az újszövetségiek között van három szöveg, melyeket „evangéliumi kantikumnak” nevezünk. Ezek: Zakariásnak, Keresztelő Szent János édesapjának a hálaéneke a „Benedictus” (a szöveg első szavának latin megfelelőjéből: „Áldott az Úr…”); Mária hálaéneke a „Magnificat” („Magasztalja lelkem…”), és a negyvennapos kis Jézust a jeruzsálemi templomban köszöntő Simeon dicsőítő éneke, a „Nunc dimittis” („Most bocsásd el szolgádat…”) – mindhárom szöveg a Lukács-evangéliumban található. Mivel e három evangéliumi szöveg, ezért korális imádkozás esetén felállva imádkozzuk őket, a kezdőszavaknál keresztet vetve magunkra (a hagyományos módon, s nem úgy, ahogyan a szentmisében az evangéliumkor).
