A zene rendeltetése, hogy megdicsőítse Istent
Fotó: Lambert Attila

 

Csiszér László (1972) dalszerző, dicsőítő- vagy más néven evangelizáló- zenész, az Új Jeruzsálem közösség tagja. Zenekarával országszerte hirdeti Isten dicsőségét és szeretetét, így a Pázmány Péter Katolikus Egyetem budapesti informatikai karán is, ahol koncertjük előtt beszélgetünk. Tekintete tiszta, derű, remény és szeretet sugárzik belőle, érezni, hogy fontos neki az őt kérdező másik ember.

Erdélyben született, Csíkszeredában. A Csíksomlyó közelében fekvő faluban, Csíkme­na­ság­ban nőtt fel, édesapja kántor volt. Gyermekkora óta zenél. Mondhatjuk, hogy beleszületett a hitbe és a zenébe?

– Édesapámnak otthon volt egy lábbal pumpálós harmóniuma, amin rendszeresen gyakorolt, Isten dicsőségét hirdető énekeket. Ez már egészen kisgyermek koromban beleivódott a szívembe. Tagja voltam a templomi kórusnak. Négyen vagyunk testvérek – én a legidősebb –, és mivel édesapám kántor volt, ő vigyázott ránk. Édesanyám napközben dolgozott, akkoriban az anyukák nem lehettek otthon a gyermekeikkel három évig, mint manapság. Édesapám magával vitt minket a templomba, engem odaültetett az orgonához. Elég korán kezdtünk dolgozni: minden nyáron kaszáltunk a földeken. Ezer kiló szénából harminc-negyven-ötven százalékot le kellett adnunk a téeszbe, négyszázat hazavihettünk. Ha reggel szentmise volt, munka előtt mentünk a templomba, ha este, akkor pedig kaszálás után.

Érettségi után jelentkezett a papi szemináriumba, de nem vették föl. Milyen indokkal utasították el?

– Csíkszeredában jártam középiskolába, de hétvégeken mindig hazamentem ministrálni. A szemináriumi felvételin azt mondták az elöljárók, hogy nem vagyok alkalmas papnak. Ez akkor nagyon mélyen megsebezte a szívemet, mert őszintén vágyódtam arra, hogy pap legyek. Csalódtam néhány egyházi személyben – tudjuk, hogy ők is emberek –, és picit a belső hangban is, ami a papi hivatásra ösztönzött. Akkor kanyart vett az életem, és csak később értettem meg az igét, hogy az istenszeretőknek minden a javukra válik.

Ezután évekig lakodalmas zenészként dolgozott. Dac volt ez, Istentől való elfordulás, vagy valóban úgy érezte, hogy ez lesz a jövője?

– Istentől nem fordultam el, de úgy éreztem, nincs szüksége rám. Ezután megtalált egy lagzis zenekar, és náluk azt éltem meg, hogy kellek nekik, vagyis a világnak. Érdekes történet ez, mert elindultam egy Istentől távoli úton, de folyamatosan ott motoszkált a szívemben, hogy szolgálni szeretnék az Úrnak. A Szentlélek végig ott volt mellettem, és irányított. Elkezdtem gitározni. A tanárnőm – áldja meg a Jóisten – elhívott Csíksomlyóra. Gergely István atya volt ott az ifjúsági lelkész, aki nagyon szerette a fiatalokat, és összegyűjtötte őket. Ez már a 90-es évek elején történt. Azonnal bevettek a gitáros csapatba, játszottam, éne­keltem az evangelizálóénekeket, és ennek gyümölcseként ismét megszólalt a szívemben a hang, hogy Istennek talán még­iscsak szüksége van rám. Hamarosan megalakítottuk az első zenekart, Salvator (Meg­mentő) néven. Minden vasárnap dél­után összegyűltünk Csobot­fal­ván, a hittanórán, egy istállóból átalakított helyiségben, mert közel kétszázan voltunk, annyian, hogy a hittanteremben már nem fértünk el. A Salvator-kápolnában pedig minden szerdán ifjúsági mise volt, télben, nyárban, fagyban, forróságban. Közösen imádtuk az Urat, és a szívünket nagyon mélyen megérintette Isten, az, hogy ő valóban megmentő, szabadító. Később a kápolna falán láttam a feliratot: „Aki szívből imád, az nyeri el égi honát.” Akkor még nem tudtuk igazán megfogalmazni, mit jelent, hogy imádjuk Istent, de a szívünkben ott élt a szeretete. Ott kezdte el Isten újra visszacsepegtetni a szívembe, hogy ez a talentum, a zene ajándéka nagyon fontos az ő országában. Azóta is, bárhol járunk, mindig elmondom: a veled született adottságodat, talentumodat bátran add Isten kezébe, mert ő elkezdi használni. Ez a hívás később az én életemben is óriási fordulatot hozott. Isten eszközeként Mózes kezében ott volt a bot, s ugyanígy mind­annyiunk életében van egy velünk született talentum, amit, ha Isten kezébe teszünk, használni kezdi arra, hogy a népe elinduljon a rabszolgaság földjéről a szabadság felé.

Hogyan ismerhetjük fel, hogy mihez van talentumunk? És honnan tudhatjuk, hogy valami biztosan Istentől származik?

– Mindnyájunk életében van valami, amit nagyon szeretünk csinálni, amire tehetséget érzünk magunkban. Ezt a velünk született adottságot bátran tegyük Isten kezébe. Van, aki szépen tud varrni, másvalaki írni szeret, vagy éppen főzni. A missziók során megtapasztaltuk, mekkora áldás, ha egy nőtestvérünk azért jön velünk a misszióba, hogy főzzön ránk. Ez is ajándék.

A zene veszélyes fegyver is lehet, hiszen a dallam, a ritmus erejével eksztázisközeli állapotba juttathatja az embert, aki így esetleg könnyen manipulálhatóvá válik. Mennyire nehéz megvalósítaniuk, hogy valóban Isten dicsőségére énekeljenek, és ne a magukéra?

– Ahhoz, hogy a dicsőítőzenét valóban hitelesen tudjuk művelni, elengedhetetlen az a döntés, hogy Jézusnak adom a szívemet, teljesen ráhagyatkozom. Mélyen hívő, katolikus, keresztény családba születtem, mégis, csak 1994 nyarán született meg bennem a tudatos elhatározás, hogy valóban Jézus Krisztust akarom követni. Már nem az édesapám, nem a keresztszüleim, nem is a plébános atya vagy a hitoktatóm hatására, hanem teljesen magamtól döntöttem el, hogy behívom Jézust az életembe. Soha nem felejtem el, gyönyörű nap volt, amikor a templomban elhangzott az ige, hogy elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Ekkoriban már a bálok és a lagzik világának gyümölcseként érezni kezdtem, hogy megkeményedett a szívem. A bűn mindig megkeményíti az ember szívét. Ezen a ponton hoztam meg a döntést, hogy a kőszívemet átadom Jézusnak, és elfogadom tőle az újat, a hússzívet, amit ő ad. Ezzel együtt meghívtam az életembe: jöjj, Jézus, rád bízom magam, tégy velem, amit akarsz. Ez a döntés azóta is megtart. A zene ajándékát Isten dicsőségére akarom megélni, Isten kedve szerint akarom használni, csak Istennek és Istenről akarok énekelni. A zene ajándéka is Istentől származik. Ha megnézzük Izrael liturgiáját, azt látjuk, hogy nagyon sokáig csak az áldozat volt jelen benne. Később, Dáviddal jön el az az idő, amikor a mennyből megérkezik a liturgiába Isten dicsőítése, zenével. A Krónikák könyvében is olvassuk, hogy százhúsz pap trombitált, és akkor még nem beszéltem a cintányérok, a dobok örömzenéjéről. A zene rendeltetése tehát, hogy megdicsőítse Istent. Valóban igaz, hogy a zenével olyan mélységeket mozgat meg az ember, amire semmi más nem képes. Ezért óriási a felelősségünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy ezt az ajándékot nem használhatjuk mások bódítására, sem a saját dicsőségünkre. A zene eszköz Isten dicsőítésére, ünneplésére, arra, hogy kifejezzem neki az örömömet, és másokat is rávezessek erre.

Felesége van és négy gyermeke. Hogyan tudja összeegyeztetni a dicsőítőzenét és a családapaságot?

– A zenének az a küldetése, hogy megdicsőítse Istent az életemben. Viszont a szolgálatom, a dicsőítés otthon kezdődik, a családomban. Ez nemcsak azt jelenti, hogy énekelek és zenélek, hanem azt is, amit a Máté-evangéliumban mond Jézus: látván a ti jótetteiteket, dicsőítsék mennyei Atyátokat. Legyen az egész életem dicsőítés, különben az történik, amit szintén Máténál olvashatunk: ez a nép ajkával tisztel engem, de szíve távol van tőlem. Imádkozom azért, hogy egyre jobban szeressem a feleségemet, és ez is megdicsőíti Istent. Fohászkodom azért, hogy tudjak jó édesapa, jó férj lenni, jobban nevelni a gyermekeimet és Istenre figyelni. Itt kezdődik az én dicsőítésem. Amikor a színpadra állok, az csak a jéghegy csúcsa. Ha nem tudom az életemben, a családomban megdicsőíteni Istent, akkor tényleg csak pengő érc és zengő cimbalom vagyok, amikor a testvérekhez jövök szolgálni, zenével dicsőíteni az Urat. Nagyon komoly harc és imádság kell ahhoz, hogy valóban úgy tudjam szeretni a feleségemet, amilyen, és ne az én elképzelésemet szeressem arról, hogy milyennek kellene lennie. Ugyanez vonatkozik a gyerekeimre is. A saját egyéniségüknek megfelelően kell tudnom szeretni őket. Az egyik annak örül, ha megölelem, megszorongatom, a másik annak, ha inkább leülök vele beszélgetni. A családdal kezdődik az imádatom az Úristen iránt.

Itt az advent, a készület ideje, a várakozás a karácsonyra, a megtestesült Istenfiú, a világot megváltó Jézus Krisztus születésére. Hogyan készül, készülnek erre?

– Az adventi várakozás nagyon erőteljes vágyakozás bennünk a megtisztulásra. Egész valóm vágyik arra, hogy szabaddá tudjam tenni magam a bűn terhétől. Józsefnek azt mondja álmában az angyal: ne félj magadhoz venni Máriát, mert aki benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Ez az a szabadság, szabadulás, aminek a beteljesedésére vágyunk. Az advent vágyakozás erre a szabad életre. A karácsony, a megtestesülés üzenete pedig az, hogy nemcsak az ember vágyakozik Isten után, hanem Isten is vágyakozik utánunk. Az Úr közel akar jönni hozzánk, még jobban vágyakozik utánunk, mint mi őutána. Tökéletes a szeretete, a szerelme. Az ige azt mondja: akiben él a Fiú, annak örök élete van, akiben viszont nem él az Isten Fia, annak nincs örök élete. Karácsony egyik üzenete az, hogy Isten kapcsolódik az emberhez, s ezáltal az ember is Istenhez: létrejön a személyes kapcsolat a Teremtő és köztem. A karácsony másik üzenete pedig az, hogy Isten megbocsát nekünk. Ezért testesül meg, és arra tanít bennünket, hogy mi is bocsássunk meg magunknak, másoknak, és merjünk bocsánatot kérni, ha megbántunk valakit. A Szentlélekre ráhagyatkozva legyünk képesek kiengesztelődésben élni. Mindezek fényében megszületik a béke, amire mindannyian vágyakozunk. A megtestesült Istenfiú, Jézus Krisztus adja nekünk ezt a békességet.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..