A víz átváltozása

Tanításuk és szimbolikájuk mégis elválaszthatatlan. Jézus megjelenésének különböző állomásai ezek, istenségének kinyilatkoztatásai. Ám amíg a napkeleti bölcsek – mint a pogány világ képviselői – az egész emberiség nevében hódolnak és tesznek tanúságot Jézus istenségéről, addig a Jordánban megkeresztelkedő Fiúról maga az Atya. Az eseményt mind a négy evangélium leírja, így a keresztény művészet már kezdettől ezek alapján ábrázolta Jézus első nyilvános megjelenését. Eleinte azonban nem Krisztus földi életének állomásaként, hanem a keresztség szentségének előképeként. A legelső, a III. századból fennmaradt katakombafestményeken és szarkofágokon nem is valóságos személyként jelenik meg Jézus, hanem Jánoshoz képest gyermekként, az alázatosság megtestesítőjeként. Urunk megkeresztelkedésének bibliai leírása a kiindulópontja egy fontos szimbólumrendszernek: a galamb ennek alapján vált a Szentlélek jelképévé. Az Atyát még évszázadokig nem ábrázolta a művészet, a harmadik isteni személyt azonban már a kezdetektől.

Az evangéliumokban szereplő égi szózatot a XI. századtól kezdték csak valamiféleképpen megjeleníteni a művészeti alkotásokon. Először Isten kezével szimbolizálták, amely a felhőkből leküldi a galambot Jézusra. A XII. századtól ábrázolják csak az Atyát arccal, emberi alakban. A reneszánsz végére a képzőművészetben azonban már a megnyíló ég és ott a fiára tekintő Atyaisten alakja éppolyan hangsúlyos szerepet kapott, mint maga a keresztelés – az esemény ábrázolása a teljes Szentháromság megjelenítésére adott lehetőséget. Más, nem vizuális művészeti ágakban – mint az irodalom és a zene – Jézus megkeresztelkedése sokkal kisebb jelentőséget kapott. Ha mégis témául választották, akkor is inkább János alakjára tevődött a hangsúly, a pusztába kiáltó szóra, az aszkétikus életet élő, utolsó prófétára. Van egy másik fontos szimbólumrendszer, amelyre nagy hatással volt a Jordánban való megkeresztelkedés: a víz. A víz minden kultúrában valamiféleképpen az élet bölcsőjeként jelent meg, emellett – például a zsidó hagyományban – a megtisztulás forrása is. Jézus megkeresztelkedésének ábrázolásaiban is ezek a jelentések erősödtek fel. Ugyanakkor Krisztus nem azért merült alá a Jordánban, hogy megtisztuljon, hanem az egész emberiség bűneiért, amelyet magára vett. A középkorban sokszor ábrázolták a Jordánt csupán néhány nádszállal vagy egy kőedénnyel, amelyből ömlik a víz. Ezek a pogány folyamisten szimbólumai – Jézus, aki megkeresztelkedik ebben vízben, tulajdonképpen átváltoztatja azt az élet forrásává.

Átváltoztatja, ahogyan az epifánia harmadik gondolatkörének csodájában, a kánai menyegzőn. A kora keresztény művészetben a lakodalom a Bárány menyegzőjének, a bor pedig az Eucharisztiának előképeként jelent meg. Magát a menyegzőt mint bibliai eseményt csak körülbelül a X. századtól ábrázolják. A kánai csoda emléknapja a kereszténység legszigorúbb időszakaiban is az életöröm kifejezésére szolgált, amikor az emberek megjeleníthették a mennyben mindenkire váró terített asztalt, ugyanakkor a férfi és a nő, valamint Krisztus és az egyház szimbolikus nászát. Az ünnep emellett a farsang kezdetét is jelentette, amelyet bár az egyház sokáig kicsapongásnak tartott, mégsem szabhatott neki gátat. A reneszánsz kortól kezdve az evangéliumi esemény képzőművészeti ábrázolásain is egyre nagyobb szerepet kapott a lakoma, a tánc, a festmények mind több zsánerjelenettel gazdagodtak. Ekkor terjedt el a vallásos hagyomány, hogy a vőlegény maga János apostol volt, aki egyedül jegyezte le evangéliumában a csodát. Egy másik legenda a menyasszony személyét azonosítja Mária Magdolnával. Ezek az apokrif elemek azután tovább gazdagították a kánai menyegző képzőművészeti ábrázolásait is.

A népköltészetben is számos legendás részlet bővíti a lakodalom elbeszélését: ilyen a Máriát megtáncoltató Péter apostol vagy a dudát fújó zenészek. A szépirodalomban mégis inkább az utolsó vacsora előképeként jelenik meg a kánai menyegző. „Visszanézünk… – Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér, / vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér” – írta Dsida Jenő. De ugyancsak a húsvét misztériuma jelenik meg Reményik Sándor vagy Paul Claudel kánai menyegzőről szóló versében is. A másik ősi keresztény értelmezést – a halálunk után ránk váró mennyei lakoma képét – idézi az a szokás, hogy a halotti toron a kánai csodáról szóló dalt énekeltek az asszonyok. E szimbolikát talán legszebben Dosztojevszkij használta fel a Karamazov testvérekben, mikor Aljosa látomásában a kánai menyegző vendégeként látja a halott sztarecet – és benne minden embert, aki meghívást kapott a mennyei lakomára.