A Zubin Mehta-rokon fiatal Bejun Mehta azonban az a hódító szerepét is „szavahihetően” alakító alt hangú énekes, akinek férfias külleme és női hangja nem tűnik diszharmonikusnak, akinek Gluck Orfeóját, Händel Messiását, legutóbb pedig Mozart Mitridatéját indokoltan részesíti ünneplésben a színházi tavasz közönsége. Alakítása szenvedélyes, hangjának maximálisan ura. Hogyan találkozott a nagy nemzetközi operaházak által foglalkoztatott művész Mozart első komolyabb operájával? „A Messiás vagy más oratóriumok szcenírozott változata, vagy most a Mitridate Re di Ponto a színpadi munka miatt sok próbát igényel. Én olyan alkat vagyok, akinek szüksége van a próbákra, a beleélés és a gyakorlás miatt is – mondta a fiatal, csodagyerekként indult amerikai énekes egy médiatalálkozón. – A Mitridate Fernacéjának szerepét már öt különféle rendezésben énekeltem, Santa Fé, Sydney, Párizs, Brüsszel operaházaiban és a Salzburgi Ünnepi Játékok keretében. A szerep, úgy érzem, illik hozzám.”
A salzburgi Residenzhof szabadtéri színpadán 2005-ben rövidnadrágba öltözött, pubertással küszködő, problémás csupakéz-csupaláb fiú volt, a Theater an der Wien előadásában konfliktusokkal küzdő, meg nem értett fiatalember. „A harmadik felvonás nagyáriája lelki és alkati fordulópontot, fejlődést jelent számomra, ezért is kedvelem annyira a szerepet – nyilatkozta Mehta. – Lenyűgöz a gyermek Mozart konfliktusérzékenysége.”
A világpolitika megítélésének szemszögéből Mozart Mitridatéja egyfajta operaműfajbeli Übü király. Mind Mozart, mind a nála mindössze egyetlen évvel idősebb Alfred Jarry kétségtelenül rendelkezett valami sajátságos humorérzékkel, amelyet visszatükröz a kanadai Robert Carsen mégoly martalóc agresszivitással megrendezett bemutatója is. A Mozart által megzenésített szöveg a Jarry számára is kiindulópontként szolgáló, 1673-ból származó Racine-dráma (melyet XIV. Lajos is nagyon kedvelt), illetve az Alexandriai Appian drámája az anatóliai király életéről és rettenetes haláláról. Ha valaki feltenné a kérdést, hogy érthette meg a szövevényes politikai és emberi lelki helyzeteket Mozart, a következő választ kaphatná: A kis zseni hatévesen Maria Antoniának tett házassági ajánlatot; tizenegy volt, amikor egy boldog gyermekekből álló nép királya szeretett volna lenni, mely elképzeléséről nővérének részletesen beszámolt. Mi több, az őt utazásaira kísérő, rajztehetséggel megáldott szolgának le is diktálta e fantáziaország városainak, falvainak nevét. A gyermek Mozart királyokkal és államfőkkel parolázott, és az irodalom szerint a francia és angol uralkodóház tagjainak bókjait magától értetődő természetességgel fogadta, mintha mindez szokásos lenne. A csodagyerekből sugárzó vonzerőnek senki sem tudott ellenállni. Mozart levelei elárulják, milyen komoly ismeretekkel rendelkezett a Mitridate-recitativók, a szólóáriák lelki klímáját illetően is. Nem igazán törődött beteges atyjával. Extrém hangváltozáson esett át, a mindössze öthat hangra csökkent énekhangjával, legnagyobb bánatára, nem tudta előénekelni az áriákat, ami pedig szokása volt. A testvérek közötti érzelmi konfliktusok és saját testének változásai egyaránt foglalkoztatták. Politikai nézeteinek kialakítását pedig jobbára az atyja által gyakran cirkuszi mutatványokhoz hasonlóan megrendezett „villámturnék” futó benyomásaira alapozta.
A Róma ellen irányuló mitridatesi csatákról szóló opera jórészt az 1770. évi karnevál idején született, amikor Mozart a Pallavicini grófok házában vendégeskedett Bolognában. A milánói bemutatót a szerző vezényelte, miközben csembalón is játszott. A sikerhez a kor két neves kasztrált énekese, Pietro Benedetti és Giuseppe Cicognani is hozzájárult.
A Mitridate is bizonyítja, hogy a gyermek Mozart mennyire otthonosan mozgott a latin és német komédiák, a melodráma és a pásztorjáték, az opera buffa és a német énekes színház világában; az olasz opera seria műfajához pedig egész munkássága alatt hű maradt. Hangszerelése tökéletes, a kompozíciós formák sokszínűek. A formai és stílusgazdagságot egy új áriatípus, a „kétségbeesés áriája”, egy majdnem deklamáló éneklés megjelenése is gazdagítja. Carsen gesztikulációval és testmozgással kifejező rendezői nyelvezete a tragikus hangvétel találó kísérője, míg a bukaresti Boruzescu testvérek filmeffektusokon nevelkedett színpadképe és jelmezei az agressziót csak a megszokott katonai egyenruhás, gázmaszkos, sorozattüzelő gépfegyveres öltözékben tudják elképzelni. Stílustörés az egyébként csodálatos mozarti hangvételhez!
