A hazai lapok – az egyházi sajtót is beleértve – érthető módon nem adtak hírt a püspök felszólalásáról. Mészáros István történész szerint „ez volt 1948, Mindszenty bíboros lefogása óta az első határozott kiállás az egyház jogai mellett”.
„Ahhoz, hogy soha vissza ne térhessenek a most már mindenki által sajnálatosnak tartott múltbeli események, tisztelettel kérném egy olyan megegyezésnek az alkotmányba vételét és törvényerőre emelését az Egyház és az Állam viszonyáról, amit a katolikus egyház részéről nem egy megfélemlített kalocsai érsek ír alá…” – mondotta (a többi felszólalótól eltérően, az Állami Egyházügyi Hivatallal előre nem „egyeztetett” felszólalásában a püspök. Szavai az állam és az egyház között 1950. augusztus 30-án kikényszerített „megállapodásra” utaltak, amely még 1988-ban is érvényben volt(!).
„Tudjuk, nagy gond a betegek, testi és szellemi fogyatékosok, az ifjúság, az alkoholizmus, a kábítószer-élvezet, az öngyilkosságok, a széthullott házasságok országos problémája. Szabadjon ehhez felkínálnunk szerzetesrendjeink szolgálatát… miért ne lehetne rehabilitálni az 1950-ben megszüntetett magyar szerzetesrendeket? (…) Ha ma hazánkban lehetőség van arra, hogy akár a homoszexuálisok egyesületi engedélyért folyamodjanak természetellenes hajlamaik csoportos kiélésére, miért kell nemzetközi ügyet csinálni abból, ha néhány vallásos férfi vagy nő szerzetesi közösségben éli meg vallásos igényét…?
1950-ben előbb internálták, majd szétszórták és üldözték a betiltott női és férfi szerzetesrendek tagjait. Számuk tízezerrel mérhető. Korlátozott létszámban engedélyezték a ferencesek, a bencések, a piaristák és a szegény iskolanővérek működését, két-két gimnáziumot vezetve, osztályonként negyvenes létszámmal. Igen nagy vétségnek számított, ha valaki titokban szerzetesi fogadalmat tett.
„Kérem, tessék odahatni, hogy az egyházak szabad működése ne csak a templom falain belül, hanem azokon kívül is biztosított legyen.”
A kommunista diktatúra kezdetben teljesen meg akarta szüntetni a vallást, az egyházat – hogy a saját maga ateista-materialista „vallását” állítsa a helyére. A későbbi ideológia – amikor rájött ennek képtelenségére – meghirdette: a vallás magánügy, tehát a templom falai közé szorította az egyház működését. „Szabadjon kérni, hogy az Egyház szabad kezet kapjon az ifjúsággal való foglalkozásra. Kérjük, hogy minden beiratkozási procedúra nélkül hitoktathassunk… Szabadjon vallásos ifjúsági egyesületeket alakítanunk folyóiratokkal és összejöveteli lehetőségekkel.”
A kommunista időkben a legnagyobb bűnnek számított az ifjúság keresztény szellemű nevelése. Üldöztetés, börtön járt ezért. A keresztény egyesületeket a második világháború után rövidesen betiltották.
„Kérem, szüntessék be a papi békemozgalom tájékoztató jellegű, úgynevezett békegyűléseinek szorgalmazását…”
A békepapi mozgalmat 1950. augusztus elsejével hozta létre a kommunista hatalom, különféle módon kényszerített háromszáz papi személy részvételével.
Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke hat pontban foglalta össze a beszéddel kapcsolatos észrevételeit. A hatodik pontban így összegezett: „Felszólalása nem volt semmi más, mint népszerűség-hajhászás.”
