Fotó: Szilágyi Lenke/Magvető
Az úgynevezett valóságnál képtelenebb dolog nincsen, állítja Darvasi László szépíró, akinek Magyar sellő című új kötete a közelmúltban jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Az ötvenhét éves, szegedi gyökerű szerző Heinrich von Kleist hangjába és tragikus világlátásába szeretett bele. Mint mondja, nem ez az első műve, amit a német klasszikus ihletett. A József Attila-díjas Darvasi elhivatottságról, gyermekekről, színpadi és filmes feldolgozásokról, valamint íróink külföldi respektjéről is beszélt lapunknak.
Új regénye, az ősszel megjelent Magyar sellő a romantika pontosan meg nem határozott idején játszódik, egy kitalált német városban. Előző regénye, a 2016-ban kiadott Taligás ugyancsak a XVIII. századba kalauzolja olvasóját, cselekményének színhelyei Bécs, Pest és Szeged. Miért vonzódik az újkorhoz?
– A Taligás esetében a szegedi boszorkányper meglehetősen sötét története inspirált. A Magyar sellő írásakor pedig Kleist nem szűnő modernitása és örvénye.
Az említett két regény akkurátus műfaji besorolása valódi kihívást jelenthetne az irodalomtörténészeknek és a kritikusoknak. Ön minek tartja a Magyar sellőt és minek nevezné a Taligást, ezt a két, tematikailag hasonló művet?
– Nem akarnék többet mondani annál, mint amit Ön is állít, mármint hogy regények. A Taligás nagy belső monológ, miközben road movie. A sellő világa pedig első pillantásra afféle diktatórikus tesz-vesz városnak tűnik, ahol azért minden szereplő megkapja a maga sorsát. Szándékaim szerint azonban mélyülnek, dimenziót kapnak a karakterek. A Magyar sellő diktatúrája nagyon nyers, de szimbolikus.
Mikor akadt rá a sellőre?
– Kleist hangja, tragikus világlátása régóta vonz. A 90-es években volt egy drámám, Bolond Helga a címe, játszották Debrecenben, Pesten, Szegeden, Avignonban. A Bolond Helga érintkezik Kaspar Hauserrel, ezzel a titokzatos és szerencsétlen senki fiával. Helgát egy egész város, annak tiszteletre méltó polgárai használják. Olyan értelemben. A német vonal érdekelt. A sellő voltaképpen egy gyerek, egy vízi lény, Kleist tudósít róla. Királyi tóban fogják, Magyarországon. Szóval, ebből a Maugliból az új regényemben sellőt csináltam.
A regényben Henrik, a grófi intéző tudatosan manipulálja az uradalom lakóit. Egy alkalommal azt állítja, hogy a városukban azért nincs poloska, mert a közösséget értő elöljárók vezetik. Máshol bezzeg dögivel tanyázik a rovar. Mennyire érdemes belelátni ebbe az exemplumba az európai migránspolitika pró és kontra irányultságát?
– Meg hát szállnak a kövek, bizonyos csoportok dobálnak, és a kövek bárkit eltalálnak. Az állatok is hullanak. Bizonyos társadalmi jelenségek kéretlenül ismétlik magukat: a menekülés, a nagy tragikus népmozgások. És az sem újdonság, hogy a krízisből, a kritikus társadalmi helyzetből mindig az erő politikája nyer a legtöbbet, annak árán, hogy a korlátait lebontja, démonokat növeszt, és szellemi értelemben dehumanizálja a mindenkori alattvalót.
Nem (aktuál)politizál, mégis foglalkoztatja a politika? Az én szememben a Magyar sellő – már a témája miatt is – a legsúlyosabb, legbátrabb regénye.
– Szekszárdon azt mondták, hogy dühös könyv. Hogy a legharagosabb regényem. Egerben a titokzatosságát is hangsúlyozták. Nagygéci Kovács József kritikus barátom a hatalmi manipuláció természetét elemezte a Magyar Hangban. Békéscsabán sokat beszélgettünk a regény költőien hömpölygő nyelvéről, amelyet olykor durva, brutális beszólások állítanak meg. Volt, aki a történet biblikusságát értékelte. Én az értékelhetőségnek ezt a sokszínűségét jó jelnek tekintem.
Kapott a könyvért hideget is?
– Előfordult már följelentő olvasói levél. De ez nem érdekes.
Részben vagy teljesen igazat kell szólnia a tollforgatónak? A regényben feltűnő egyik legkülönlegesebb teremtmény, a tortúramester kapcsán vetődött fel bennem a kérdés: lehet-e hazug az, aki írásra adja a fejét? „Te jól tudod, a költő sose lódit: / az igazat mondd, ne csak a valódit” – írta egykor József Attila, egy szegedi „társa”.
– Hogyne lehetne igazat mondani! Lásd ezt a másik szép fogalmat: „az írástudók árulása”. Hányszor hozta magát kényes helyzetbe író és költő csak a mi szűkebb vidékünkön, amikor kokettált a hatalommal, elvtelen kompromisszumot kötött, amikor félrenézett, amikor besimult. Kevés az olyan nagyság, akit nem érintettek a hatalmat kiszolgáló szirénhangok, mint például Mészöly Miklós, Mándy, Ottlik vagy Nemes Nagy Ágnes. De a helyzet bonyolult. Tar Sándor nagy író. Az is maradt, mindenek ellenére. És hogy azzá vált, ahhoz a besúgása okozta folyamatos lelki konfrontáció is kellett neki.
Van remény a kiútra az olyan elnyomó élethelyzetekből, amilyet a regényben hol nyers realizmussal, hol költői áradással bemutat?
– Sokat gondolkodtam azon, hogyan válaszoljak erre kérdésre, amit a regény írásakor is föltettem magamnak. Megválaszoltam. Ha megmondanám, hogyan, az spoiler lenne.
A regénybeli intéző a legtöbb érzését válogatott káromkodásokkal élve fejezi ki. Honnan nyert ihletet a változatos nyelvi megnyilvánuláshoz?
– Csak figyelni kell. A hatalom, a hatalmi ember szereti hallatni a hangját. Mintegy szerelmes az artikulációjába. Kiváltképp szeret fecsegni, hosszan, csapongóan beszélni, szónokolni, és teszi ezt addig, míg a nyilvánvaló, mit ne mondjak, arcátlan valótlanságot már maga is elhiszi. Szerintem nem a csúnya szó az igazán csúnya, hanem a kenetteljes vagy elragadtatott hazugság. Az sokkal csúnyább. Hannah Arendt azt mondja valahol, hogy a hazugság ellentéte nem az igazság, hanem az őszinteség.
Sokan ellenérzéssel viseltetnek a nyelvi szabadosság iránt, és különösen elfogadhatatlannak tartják a káromkodás megjelenését az irodalomban. Mennyiben foglalkoztatják – akár ilyen szempontból – az olvasói elvárások?
– Bocsánatot kérek, de regényírás közben egyáltalán nem érdekel az olvasó. Sajnos nem érdekelhet. A regény érdekel, a témám, a figuráim, az úgynevezett mondanivalóm. Nincs kacsingatás. És nem kívánok megfelelni semmiféle elvárásoknak, mert az nagyon rossz út.
Többször nyilatkozta, hogy rétegírónak tartja magát. Végeredményben mit jelent ez?
– Például egy bizonyos dramaturgiai bonyolultságot. Az értelmezés sokszínűségét. Megboldogult Tarján Tamás egyszer botrányírónak is nevezett. Ezt nem nagyon értettem, inkább csak sejtettem, hogy arra gondol, sokszor lépek át határokat. Hát igen, a szövegeim nem mindig növelik a komfortérzetet. Irodalmi alteregómnál, Szív Ernőnél talán más a helyzet.
Azért is kérdeztem rá erre, mert „rétegíróként” számottevő sikereket ér el a piacorientált könyvszakmában: jól fogyó könyvek, újranyomások, színpadi és hangoskönyves adaptáció, számtalan közönségtalálkozó, sok dedikálás, közönségdíjak, irodalmi kitüntetések…
– Panaszra semmi okom. Azt hiszem, elég sokat dolgozom. Különben a legjobban gyerekek közé szeretek járni, ezt teszem is rendszeresen a mesekönyveimmel. Száz gyereket elvezényelni délután 2-kor, az mindig nagy kihívás!
Ha valami miatt rétegíróként tekintenék Önre, az kétségkívül a nyelvi intenzitása lenne. De a nyelv erőssége a szépírónál inkább előny, mintsem elidegenítő effektus. Így látja ezt az olyan sokat dicsért nyelv gazdája is?
– Vannak rétegíró barátaim, akik sokkal tárgyilagosabban, visszafogottabban használják a szavakat. Neveztek engem „mondatírónak” is. Az biztos, hogy az én mondataimban bőven van érzelem, képiség és szenvedély, de talán fegyelem is. Elképesztően hajlékony, gazdag a nyelvünk, azt hiszem.
Visszatérve az új regényéhez: az egyik jelenetben egy paraszt elszellenti magát az úri társaságban, az intéző összecsinálja magát félelmében a gróf előtt, és a mű valamennyi szereplője vakon hisz egyfajta fátumban vagy isteni gondviselésben. Valóban ilyennek gondolja az újkor emberét?
– Nem az újkor embere ilyen. Vagyis nem csak ő. És ezek képletes cselekedetek, tegyük hozzá.
Kérdezzem-e egyáltalán, hogy véleménye szerint milyen a ma embere?
– Európa bizonyos részein sokat tanult. Az látható, hogy a hosszú elnyomás roppant károsan hat a néplélekre, amely könnyen lemond a demokratikus szocializáció nyilvánvalóan bonyolultabb, jóllehet ígéretesebb útjáról. Hát igen, a szabadság nem tejszínhab. Hanem inkább naponta leomló vár, amit újra és újra építeni kellene.
Számtalan abszurd párbeszédet írt a regényébe. Azt sugallja ezzel, hogy a nyelv alkalmatlan a pontos kifejezésre?
– Dehogyis alkalmatlan. Amiről mi azt gondoljuk, hogy abszurd, arról azt hisszük, hogy voltaképpen képtelenség. Csakhogy az úgynevezett valóságnál képtelenebb dolog nincsen. Mert mindenre, hangsúlyozom, mindenre képes. A valóság többet tud, mint a képzelet. Bizonyos abszurditást vagy az irracionális tobzódását nyilván megsínyli a nyelv. És akkor rontottságában lesz pontos. Olyan, mintha meghalt volna, úgy lesz pontos. Képtelenségekről beszél, és így lesz a legreálisabb.
A Magyar sellőnek bonyolult a szerkezete: ebben a sokszereplős miniuniverzumban elindul egy történetszál, a narrátor elvágja, aztán visszatérünk hozzá, anélkül hogy eleinte feltűnne a visszakanyarodás. Miként dolgozta ki ezt a struktúrát?
– Különálló novellákat fűztem egybe, közéjük, hozzájuk írtam, a szereplőket módszeresen összekapcsoltam, és közben úgy gondoltam az egészre, mintha egy filmet csinálnék. Intenzív és jó munka volt. Izgalmas. Néha magát alakította az anyag, de ez már ismerős volt.
Napi szinten, alapvetően délelőttönként körmöli a penzumát, pedig tavaly – harminc év után – búcsút intett a Délmagyar című napilapnak, ahol állandó tárcarovata volt. Szív Ernő írásai viszont az És tárcarovatában jelennek meg évek óta, havi rendszerességgel. Mindig van mit írnia?
– Igen, de eléggé szoktam figyelni, mert az élet folyamatosan újabb témákkal szolgál. Ez az egész olyan, mint egy sírig tartó, monstre jazzkoncert. A főfutamok megvannak, eltérünk tőlük egy kisszínesben, improvizálunk, kicsit módosítunk, aztán visszatérünk a nagysodorhoz. Néha többször írom meg ugyanazt, de ez nem baj, nekem a kis módosulások is érdekesek.
Három éve kórházban ápolták tüdőgyulladással. Az életveszély miatt átértékelt valamit az életében?
– Megrendített, de a gondolkodásomon nem akartam változtatni.
Az életmódján sem változtatott?
– Nem változtattam, sőt, olyan, mintha a betegség óta többet dolgoznék.
A József Attila-díj mellett számtalan állami és irodalmi kitüntetés birtokosa. Legutóbb idén májusban Belgrádban vehetett át elismerést, az Aleksandar Tišma nemzetközi irodalmi díjat. Miként látja, manapság a valóban fontos magyar könyveket ültetik át világnyelvekre?
– Engem elég sok nyelvre fordítottak, szerencsém volt. Meg sokat dolgozott értem a német kiadóm, a Suhrkamp.
Milyen nyelveken jelentek meg művei? Németről, hollandról, szerbről tudok.
– A Virágzabálók spanyolul és lengyelül, a focis könyvem (Eredetileg A titokzatos világválogatott címmel, 2006-ban jelent meg – M. M.) törökül, a Szerezni egy nőt horvátul, szlovénül, szerbül. Lett nyelvű novelláskönyvem is van. Most jelent meg olaszul az Isten. Haza. Csal. című novelláskötetem, és hamarosan követi A könnymutatványosok legendája is.
Lehet-e igazán sikeres egy hazai játékos a külföldi terepen?
– Vannak sikeres íróink, nem? Elég nagy respektje van a magyar irodalomnak, amelyet egyszerre tekintettek egzotikusnak és nagyívűen klasszicizálónak, és – most neveket nem akarok mondani – íróinknak, akik a közelmúltban és ma is igencsak népszerűek. Ahhoz képest, hogy a magyar kis nép, elég sokan vagyunk elérhetők idegen nyelveken. Nyilván a siker szempontjából fontosak az eladási statisztikák. Nekem inkább a kritikai értékelésem gazdag.
Ami a kritikát illeti, az imént említett belgrádi díjat egy olyan bírálóbizottság ítélte Önnek, amelyben ott ült Peter Handke osztrák író is. Miként látja az idén megítélt, botrányosnak talált Nobel-díját, amelyet a napokban vett át XVI. Károly Gusztáv svéd királytól a stockholmi királyi palotában?
– Valószínűleg nem cécó. Komoly morális dilemma. A kérdés, odaállhatok-e egy enyhén szólva is kétes természetű politikai hatalom mellé. Mondhatok-e gyászbeszédet háborús bűnös diktátornak? Szerintem nem szabadna. Én legalábbis határozottan óvnám és óvom is magam az ilyesmitől. De hogy ez miként befolyásolja a műveim esztétikai megítélését, az más kérdés. Az irodalmi Nobel-bizottság szeret meghökkentően dönteni.
Számos művét színpadra álmodták. Mikor jönnek már a történelmi-kalandfilmes Darvasi-feldolgozások?
– Van terv A könnymutatványosok legendája megfilmesítésére. Hát, úgy egymilliárd magyar forintból menne is a dolog. Azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésére.
