A tihanyi visszhangról

Anyagi ügyekkel kezdjük a beszélgetést, mert az ember már csak ilyen – ez is hozzátartozik az Egészhez –, anyagba bújva tekintünk-kacsintunk életünk valódi távlatába. A tihanyi bencések hosszú évek felújítási munkái után érkeztek el a templombelső renoválásához. Március 21-én, Szent Benedek napján Márfi Gyula veszprémi érsek áldotta meg az istenházát, amely visszakapta barokk- eredeti kőpadlózatát, s ezzel együtt a lábazatot, a faburkolatot, a padokat és a gyóntatószékeket is helyreállították. A friss illatok átterjednek a kolostorfolyosóra. „Egy műemlék épületet soha nem lehet befejezni, folyamatos karbantartást igényel – mondja Richárd atya. – A homlokzatok tizenöt-húsz évente felújításra szorulnak.” S ezen nem csodálkozhatunk. A hegytetőn ki vannak téve a cibáló időjárásnak, nyáron a hőségnek, szélnek, csapódó esőnek, télen a hidegnek, fagynak, hónak.

 

Több mint húsz éve kezdődött el a jelentősebb külső és belső helyreállítás. „Lakhatóvá tettük az apátság épületét, megteremtettük a szerzetesi közösség életterét, kápolnával, ebédlővel, vendégebédlővel. Amikor 1994-ben idekerültem, a templom oltárait szétszedve találtam, restaurátorok dolgoztak az állványokon.” Majd egy-két éven belül helyükre kerültek az oltárok, lebontották az állványokat, de – pénz híján – nem tudták befejezni a templombelső munkálatait. „Sokszor kaptam szemrehányást a csúnyán hagyott lábazat miatt. Erre mindig azt mondtam, várjunk türelemmel. S most elkövetkezett a pillanat.”

 

A munka nem áll meg ezután sem. Burkolatot cserélnek az apátság kápolnájában is, s amióta a rend visszakapta Tihanyt, még nem nyúltak hozzá a nyugati homlokzathoz; ablakai elkorhadtak, s az épületen belül is sok ajtó szorul még restaurálásra, hogy műemléki szempontok szerint egységes képet mutassanak. Az idei év végére, mondja Richárd atya, ezzel is végeznek.

 

Elgondolom, hatvannégy éve, 1950-ben milyen élet folyt itt. „A szerzetesek szétszóratásának idején kármelita atyákat deportáltak a félszigetre. A vendégkönyvben ma is olvasható a bejegyzés: Ide helyezett minket a demokrácia.” 1950 szeptemberében aztán valamennyi szerzetesnek el kellett hagynia a házat. Több mint két évig szociális otthon működött az épületben, majd a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság kiállítótereként szolgált az apátság, egészen 1994-ig, amikor is a bencések visszakapták az épület tulajdonjogát.


A plébániát már 1991-ben átvehették a szerzetesek, magyarázza Richárd atya. Addig egyházmegyés lelkipásztorok miséztek a templomban, s Szendi József veszprémi püspök, későbbi érsek ajánlotta fel a bencéseknek a lelkipásztori szolgálatot. „Pászthory Valter atyát küldte ide Szennay András főapát. Valter atya hatalmas lendülettel fogott bele a munkába, a templom felújításába és a kálvária újjáépítésébe.” A IV. Károly király halála után épített kálváriát ugyanis a szocializmus idején traktorra kötött lánccal döntötték le. Tavaly ősz óta ismét eredeti állapotában látható.

 

Richárd atya Félix atyával együtt kezdte a szerzetesi életet 1994 őszén, majd „ennek az évnek a decemberétől már négyen éltünk Tihanyban, ebben az időben Pannonhalmától függő házként, úgynevezett superiorátusként”. Néhány évvel később már növendékeket is fölvehettek, s 2012. július 1-jétől független perjelségként élnek (bár jogilag sosem szűnt meg Tihany apátsági rangja). „A pannonhalmi főapát felügyeleti jogot gyakorol, de nem rendelkezik fölöttünk.” 1950-ben kilenc szerzetesnek kellett elhagynia Tihanyt, s ma már ismét kilencen élnek itt. A legidősebb Félix atya (83), korban Maurus atya követi őt (78), majd Richárd atya (73), Domonkos atya (67), Gellért atya (50), Adalbert atya (45) folytatja a sort, Ágoston és Jeromos atya még nem érte el harmincadik életévét, András novícius testvér pedig innen van a huszonötön.

 

Tihany szellemi hatása egyre kiterjedtebb. Elegendő elolvasni az évente megjelenő Tihanyi kalendáriumot, hogy képet kapjunk erről. A galériában kiállítani rangot jelent bármely kortárs képzőművésznek. „A környéken megfogalmazódott az igény: egyre többen szeretnének találkozni, előadásokat hallgatni, lelkigyakorlatra összejönni.” S mindezt a bencés közösség jelenléte tette és teszi lehetővé. A Tetőtéri Esték mind szélesebb körben ismert, vonzó szellemi programot jelentenek.

 

Az esték témája – mint Richárd atya megerősíti – nem a hitbuzgalom, nem a teológia, nem a politika, hanem a határterületek. Sorozatokat hirdettek meg a művészetek, az ítélkezés, a pedagógia, az orvostudomány etikájáról – és még számos más, szellemi izgalmat kiváltó gondolat hangzik el a tetőtérben.

 

„Az előadások alkalmával fontosnak tartjuk a szünetet. Ilyenkor a látogatók akarva-akaratlanul megszólítják egymást, eszmék cserélődnek, barátságok, ismeretségek, közösségek formálódnak, s fél óra elteltével teszik föl a részvevők kérdéseiket az előadónak.”

 

Richárd atya kissé eltűnődik, majd így folytatja: „Többször gondolkodtam azon, nem kellene-e abbahagynunk, nem merültek-e még ki ezek az esték? De érzem, a szellemi jelenlét mellett legalább ilyen fontos a találkozások közösségformáló ereje. Ahol mindenki, függetlenül attól, hogy keresztény vagy nem keresztény, vallásos vagy nem vallásos, katolikus vagy protestáns, otthon érezheti magát. Ahol elfogadják.”

 

Richárd atya egyszerre szerzetes, kiváló pedagógus (pannonhalmi igazgatói működésére sokan emlékeznek) és művészi lélek. S e három összefonódása rajzolja ki személyiségét. Bár ritkán versel, én mégis látom benne a költőt. (Emlékszem, jó néhány éve – mikor is távozott szegény Nagy Gazsi, Nagy Gáspár barátunk? – megrendítően szép sorokkal búcsúztatta egykori növendékét. S a kalendáriumot fölütve a már megszokott, sőt érdeklődéssel várt naplójegyzetek mellett mindig remélem, a lírikus Korzenszky Richárd is megjelenik. Persze tudjuk Pilinszkytől: nem az a fontos, a madár hányszor csap szárnyával, hanem hogy íveljen. És a fotóművész szerzetes. Aki a teremtett világ szépségében a Teremtő szépségét közvetíti az objektív segítségével.

 

Tihany jogos visszavételekor huhogó újságcikkek röppentek fekete szárnyakkal: isten veled Tihany (ráadásul kis „i”-vel), jönnek a bencések, már nem lesznek többé igazi művészi kiállítások… s felsorolták jó néhány modern festő és szobrász nevét. „Megadták számomra a programot, kiket is kellene kiállítani. Kondor Bélával nyitottuk meg galériánkat, aztán Borsos Miklós, Udvardi Erzsébet és még számos nagyszerű művész következett.” Rövid időn belül az ország egyik leglátogatottabb kiállítóhelyévé vált Tihany. S a hangversenysorozatok a templomban. Távolról is ideszólítanak.

 

„Koncentrikus körök szerveződtek körülöttünk. Mi, szerzetesek, közvetlen munkatársaink nélkül mozdulni se tudnánk. Remélem, sikerült megfogalmaznunk számukra céljainkat, ezen belül, amit a turistáknak vetített filmben is üzenni szeretnénk. Ez pedig a pax, a béke. Békesség az érkezőnek, áldás a távozónak. Aki felkeres minket – keresztény vagy nem keresztény –, azzal búcsúzzon: jó volt itt lennie, békét talált.

 

A bencések monasztikus szerzetesi közösségben élnek. Hogyan lehet ezt megélni, itt, Tihanyban, 2014-ben?

 

„Egyik munkatársam megkérdezte tőlem: atya, mikor él szerzetesi életet? Erre azt válaszoltam: például most. Szerzetesként teszem a dolgomat, de a szerzetességhez valóban hozzátartozik a visszavonultság is. Kell a nyugalom, életünk ritmusa, a közös imádságok, a közös asztal, a közös felelősség, egymás különbözőségeinek az elfogadása, s kell, hogy észrevegyük a közös Lelket.”

 

Richárd atya napirendje általában így alakul: fél nyolckor kezdődik rendtársaival a reggeli imaóra, amit Eucharisztia követ, majd a reggeli, az a bizonyos közös asztal, ami mindig többet jelent az együtt étkezésnél. A családokban vajon létezik-e az ilyen tudatosan akart közös asztal? – jut eszembe. S máris a továbbguruló gondolat: a szerzetesi és a családi élet jó néhány értékponton mutat (mutathatna) hasonlóságot. Ebben is tanulhatunk a szerzetesektől.

 

A perjel atya délelőttje címszavak szerint folyik: iroda, titkárság, telefonhívások, megbeszélések, bejelentett vendégek, „s máris itt a déli ima ideje. Közös ebéd rendtársaimmal (lám, megint a közös asztal!), utána esetleg egy rövid pihenő, majd további ügyek intézése, s miután munkatársaim fél négykor befejezték a munkát, akkor csendesedik el számomra a világ. Általában fél öt és fél hét között adódik olyan időm, amikor nem szól a telefon, zavartalanul olvashatok, elmélyedhetem.” S Richárd atya minden évben három hétre – az ő szóhasználatával – drasztikusan visszavonul.

 

„Minél közelebb élek a Balatonhoz, annál távolabb vagyok tőle. Tihanyi lakosként egyre kevesebbet járok Tihanyban. Korábban évente végigbarangoltam a félsziget gerincét, amióta ez a lakhelyem, egyetlen egyszer sem. Többször jártam Brüsszelben, mint a Csúcshegyen. Ha valóban úgy érzem, csöndre van szükségem, elmegyek néhány órára horgászni. Oda, ahol nem ismernek, ahol egyedül vagyok a nádasban, és semmi nesz.” A naplójegyzetekben erről is olvashatunk.

 

„A szerzetes nem érhető el mindenki számára minden pillanatban.” Bólintok, én, a laikus (eredeti jelentésében: Isten népéhez tartozó) arra gondolok: nekünk is szükséges az idő, hogy telefonhívás helyett elérjen minket a Hívás. Hogy meghalljuk ezt a túlszervezett anarchia kényszerzubbonyaként magunkra erőltetett életzaj szorításában.

Fotó: Cser István