Tizenegy óra tájban aztán kimerészkedtünk az utcára. Rövidesen hírül hozták, hogy bombatalálat érte a Török Flóris utca sarkát. A látvány borzalmas volt. A sarki épületben lakott ideiglenesen a kossuthfalvi templom plébánosa. A szép villaház eltűnt, s a helyén csak egy halom téglarakás volt. Előtte, az úttesten kiterítve tizenöt halott feküdt, köztük a plébános is, Ottó László. Megszaggatott reverendával, mellette a jól ismert, széles karimájú papkalapja, lucskosan, véresen.
Mielőtt a kossuthfalvi templom plébánosa lett, a pestszenterzsébeti főplébánia káplánja, valamint a leánygimnázium és a polgári leányiskola hittanára volt. Hívei és tanítványai nagy tisztelettel és szeretettel vették körül közvetlen, mindig mosolygó, mindig kedves papjukat. Nekem tizenhárom éves korom óta, hat éven át hittanárom, majd lelkivezető gyóntatóatyám volt. Amikor a fájdalomtól mozdulni sem tudtam, az elmúlt hetekben hirtelen eszembe jutottak egy vasárnapi prédikációjának befejező szavai.
(Ezek annak idején olyan nagy hatással voltak rám, hogy amikor hazamentem, feljegyeztem azokat az imakönyvem első oldalára.) „Adj szárnyakat, Uram, hogy a földtől elszakadva a szeretet, az önzetlenség és az áldozatvállalás felemelő érzéseivel, szárnyaló sasként repülhessek hozzád!” Ó, Uram, teljesítetted a kívánságát. Halott híveit nem hagyta magukra. Őket vezetve tért meg hozzád. Ott, akkor megfogadtam, hogy tanítását megőrizve, hűen eszményéhez, életemet a tőle kapott útmutatás szerint próbálom megvalósítani. S úgy érzem, az ő tanítása vezérelt életem folyamán.
Az a nap volt Budapest bombázásának első napja. A legtöbb áldozat akkor Pestszenterzsébeten volt.
Még megemlítem, hogy a plébános testvére, Ottó Tibor zászlós, aki a pestszenterzsébeti városháza népjóléti osztályán dolgozott, ugyanebben az évben november közepén az oroszokkal vívott utcai harcokban halt hősi halált Sárospatakon. Ott is temették el. Mindketten személyes ismerőseim voltak.
Tudom, hogy a második világháború áldozatai között nagyon sok pestszenterzsébeti apa, fiú, asszony és gyermek volt. E pár soros írásom legyen szomorú emlékezés mindannyiukra.
Egy tanítvány (V. I.)
