A tévedés joga nem a hazudozás joga

Csakhogy más dolog a látszat, s megint más a valóság. Konok valóság példának okáért a törvény; mármint az, amit az erre hivatott ember(ek) meghatároz(nak). S vajon hányszor találkoztunk már rossz törvénnyel? Valósággal, amit a magasb igazság, a Törvény ellenében teremtettek. Ilyes dolog a sajtószabadság is, emberek alkotta földi törvény. De milyen (legyen) a viszonya a Törvénnyel, a „magasb hármóniával”, hogy Arany Jánostól kölcsönözzük a fordulatot? Amikor a szabadságot földi szándékok érdekében igyekeznek definiálni, félő, hogy földszintes gondolatokat sikerül összegereblyézni. Szűkül a perspektíva, csőlátás a vége. A sajtótörvény alkotói azzal küzdenek, amivel a gondos szülő: legyen szabad mindent – csak kárt ne tegyen magában az a gyerek. Legyen szabad mindent, csak kárt ne tegyen magában a társadalom. Aki gondolkodik, jogában áll tévedni. A tévedést a hazudozástól a szándék különbözteti meg. Ha ismereteim töredékesek, bizonyára töredékes lesz az okoskodásom is. Ezt szabad. Mit kezdjünk azonban azzal, ha valaki szándékosan tér el a valóságtól? A kortárs irodalom régi alakja, a nemritkán közíróként is jelentkező Kertész Ákos példának okáért cikket írt a június 17-ei Népszavába. Hosszú, indulatos gondolatmenetének lényege röviden: Isten nem ura a történelemnek, mert „ezt a gyalázatot nem engedheti”, továbbá kideríti az új kormányzatról, főképpen a kereszténydemokratákról, hogy a magyar múlt legrosszabb hagyományainak a folytatói. Ha így gondolja, lelke rajta – ez az ő szabadsága. Van azonban némi bökkenő. Kertész indulatait olyasmik hizlalják, mint hogy II. János Pál pápa boldoggá avattatta (ugyan kivel?) XII. Piuszt, vagy hogy Radnóti a szegedi piaristáknál oktató Sík Sándor tanítványa volt. Szerzőnk hadilábon áll a valósággal. Ezek a nüanszok erősítik a gyanút, hogy tollát nem az igazság kimondásának a vágya vezérli. Akkor hát mi? Cikkének nyelvezete eligazít a kérdésben: „Én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a magyar római katolikus egyházon belül legalább két alapvetően különböző irányzat állt szemben egymással az elmúlt évszázadban: a katolicizmus haladó szellemű, européer, antifasiszta szárnya, és az egyháznak a feudál-fasiszta rendiséggel összefonódott, és végül a náci-nyilas gyűlölködéssel cimboráló, retrográd csoportjai.” Természetes tisztelet illeti kinek-kinek a személyes tapasztalatait – de az igazság mégsem ilyen földszintes fenomén. Amivel szerzőnk bőrének nem volt szerencséje találkozhatni, az nincs is? Nagy igyekezetében aztán kínos önellentmondásba keveredik a gondolatmenet: egyfelől megállapítja, hogy a történelmet alakító erőket teljes mértékben nem ismer(het)jük, de abban az egyben biztos, hogy nem Isten a történelem ura. Kertész Ákos cikke vélemény. Véleményt formálni szabad. Azonban a hamis premiszszákból levont torz következtetés, még ha gondokkal terhes életút sugallja is, ettől még nem igaz. Sem az írói etika, sem semmilyen esztétika nem engedi meg, hogy torzított képet realistának tekintsünk. Idegen terepre tévedtünk, a görcsös, zsigeri gyűlölettől vezérelt egyházkritika terepére. Ez a terep azonban nem a mai magyar valóság terepe. Kertész és a Népszava is tudhatja ezt, ha őszinte: ez a nyelvezet mára kiüresedett, nem beszéli senki. Ahogy Arany mondta: „élve múmia”. „Opus iustitiae pax”, hirdette XII. Piusz jelszava. A Kertész-cikk meg a lap sem vádolható azzal, hogy alázattal követné a „retrográd pápa” útmutatását, az igazságban gyökerező békét szolgálva. Ezzel pedig vissza is értünk a sajtószabadság kérdéséhez. Vajon mit szolgáljon a sajtó szabadsága? – ezt kellene eldönteniük azoknak, akik sajtószabadságért kiáltanak. A törvény a szabad sajtót csupán formaként képes megadni. A tartalom a Törvényből következik. Aki ismeri a Törvényt, az a méltó szerző meg szerkesztő. A többi: visszaélés egy szabadságjoggal.