„Én vagyok a juhok számára a kapu. (…) Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár, és legelőt talál” (Jn 10,7.9). A templom kapuja díszes – a krisztusi szimbolika miatt is. A templom elsősorban nem gyakorlati haszna miatt jelentős (mert klimatizál, véd, biztosítja a diszkréciót stb.). A kapu/ajtó mindig választóvonal a kint és a bent között, a templomkapu pedig a „bent és a bent között feszül”. Szent Pál híres athéni beszédében mondja Istenről, hogy „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28), így a templomba betérve nem lépünk ki ebből az isteni misztériumból, és nem is lépünk be oda (hiszen már benne vagyunk).
A helyzet hasonló ahhoz, amit az evangélium felolvasásakor rendszeresen hallunk: „abban az időben”, vagyis az evangéliumhirdetés rituáléja a hitben bekapcsol minket abba a pillanatba, amikor Jézus megvalósítja üdvözítésemet, vagyis az isteni üdvösség örök jelenébe állít: ott vagyok vele én is a szent eseményekben. A templomkapu is ilyen: kitárom a kaput, és akkor „azon a helyen” – ami itt jelenti, sőt „hordozza” az utolsó vacsora termét, a passió minden állomását, a Golgotát, az üres sírt, de a mennyországot is – belépek „ide”, s viszem az ő terébe életem állomásait, tereit. Nem véletlenül kezdődött a régi rítusú mise ezzel a zsoltárverssel: „Bemegyek az Úr oltárához, az Úrhoz, aki megvidámítja fiatalságomat.” Nem egy épületbe lépek be a kapun át, hanem ad Deum, tehát Istenhez és Istenbe, a Fia által.
Istent semmilyen teremtményi tér nem képes befogadni, ő minden teret felülmúl, „tértelen”. A mennyek országában ezért sem lesz majd templom – ahogyan a Jelenések könyvében olvassuk az új Jeruzsálemről: „Templomot nem láttam benne, mert az Úr, a mindenható Isten a temploma, és a Bárány” (Jel 21,22).
A templomkaput szemlélve (néha időzzünk el az ajtó előtt „csak úgy”!) a liturgiáról való ismereteink is gyarapodnak: ez az a hely, amelyet Jézus nekünk készített (vö. Jn 14,2–3), mert itt ez a mi házunk őbenne. Hazajöttem.
