A templom mennyezete

 

„Keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel” – írja Pál a Kolosszeieknek (3,1–2). Ő, az Úr Krisztus „odafent van”, és amikor ő, az örök Fiú megtestesült, Mária méhében „alászállt” (!), így van értelme a Szentháromsághoz való viszonyunkban fentről és lentről beszélni. A templom mennyezete az „odafentre” irányítja érdeklődésünket, figyelmünket, és jelzi a kegyelem „fentről való alászállását”. A templom mennyezete tehát felfelé nyitott, a Jézus Krisztusban megnyílt eget jelzi, és ez minden templom esetében így van, nemcsak a barokk templomoknál, ahol a mennyet meg is festették a mennyezeten. Minden tudományos-fantasztikus jelentés nélkül, modern kifejezéssel élve mondhatjuk, hogy a templom, mennyezetének szimbolikája miatt, amolyan „térkapu”: rajta keresztül az ember a liturgikus cselekmények és az ima által a teremtett világ teréből átlép az öröktől létező, önmagával mindent betöltő Szentháromság teremtetlen és „tértelen” terébe. Van a templomnak mennyezete – hogy például a liturgia közben ne ázzunk meg –, de nincs is, mert a templom „tér nélküli épület”: a menyei Jeruzsálemben, melynek liturgiájában részesülünk a földi liturgiánkban, nincs templom, „mert az Úr, a mindenható Isten a temploma, és a Bárány” (Jel 21,22).