Igaza van. Mindez, amitől fél, valószínűleg be fog következni. A kicsi kérdezni fog, hisz nem érti, miért történik mindez, és tudni akarja majd, mi lesz azután… Körbe akarja járni a sírt, belenéz a gödörbe (jó tudni, hová helyezik annyi sok időre a szeretteinket), és megszámolja – persze hangosan –, hányan fekszenek már ugyanabban a sorban, akikkel mind ugyanez történt. És előbb vagy utóbb meg fogja kérdezni, miért halunk meg mind, fogjuk-e még látni, akit úgy szerettünk, és mi az Isten szándéka ezzel a sok nehéz dologgal. Mindettől maga is szomorú lesz, és ha a halálra gondol, bizony félni is fog.
Egy dologban nincs igaza a gyermekét óvni akarónak. Abban, hogy azt gondolja: ha távol tartja a legifjabbaktól a temetés élményét, megkímélheti őket a gyász okozta fájdalomtól, az elmúlás okozta szorongástól. Mindannyian ugyanezt éljük át, ha elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk. Végtelen szomorúságot és nagy félelmet. Ezen próbálunk úrrá lenni. A hitünk segítségével, a remény által, amit kapunk belőle, de a közösség támogatása által is – és a rítusok által, amelyekben mindez megjeleníthető, átélhető lesz.
A temetés rítust von a halott nyugalomra helyezése köré. A szertartáson jelen van a közösség, együtt lehet „járni” a gyász útját a rokonokkal, gátlások nélkül megmutathatjuk, hogyan „siratjuk” azt, akit szerettünk. Búcsút veszünk, „eltemetjük” az elmúlt életet, aztán visszatérünk az otthonunkba, és „tort ülünk” felette, lehetővé téve még egyszer a közös emlékezést. Ha hittel tesszük ezt, akkor Istennel együtt járjuk végig a nehéz utat, keresve az ő jelenlétét a magányunkban.
A gyereknek óriási szüksége van arra, hogy részesüljön mindebből a támaszból, a közösségi erőből, a felnőttek példájából (átélt szomorúságából, de továbbmenni elég erejéből is). Egyedül maradni a gyásszal, a szorongató kérdésekkel, a kimondhatatlan kétségekkel mindennél szomorúbb és mindennél félelmetesebb. Együtt jelen lenni ezekben: az élet maga.
