– Hogyan lehet a kórház az evangelizáció kiemelt helyszíne?
– A kórház egyfajta határsáv, ahol az ember tükörbe néz, ahol számos kérdésen el kell gondolkodnia. Nem vallásos betegektől is sokszor hallom: „Nagy szükségem volt arra, hogy kórházba kerüljek, mert kicsit megálltam, és most sok mindent másképpen látok, mint előtte.” A fogyasztói társadalomban a legtöbb ember azt szeretné mutatni, hogy gazdag, sikeres, erős. Akadnak, akik szerint a vallásra is csak azoknak van szükségük, akik a saját lábukon nem tudnak megállni. A kórház szembesít a valósággal, és megtanít arra, hogy bizonyos helyzetekben mindannyian gyengék vagyunk. Mikor ebben a felismerésben megszületik egy emberben a nyitottság, az az a pillanat, amikor megtapasztalhatja, hogy az evangélium, a keresztény hit válaszol a kérdéseire, megoldást kínál a problémáira.
Ezért nagyon fontos lenne a kórházban az egyház jelenléte – nem annyira a prédikáló, sokkal inkább a szolgáló egyházé. Nagy hiány, hogy ma már nincsenek apáca nővérek, akik az irgalmasság mindennapi gyakorlatát végezték. A konferencia kórházak történetéről és küldetéséről szóló része rámutatott arra is, hogy a kórházak kezdetben a szeretetszolgálat helyszínei voltak, ám fokozatosan eltávolodtak eredeti küldetésüktől, és egészségügyi üzemekké váltak. Ám a beteg, aki ma csupán egy kódszám, költséghaszon aránymutató egy menedzser vezető asztalán, valójában egy szenvedő ember, aki mellé szeretettel oda lehet állni, azzal a szeretettel, amely tulajdonképpen a mennyei Atyától származik, aki maga a szeretet.
– Hogyan egyeztethető össze a ma elvárt világnézeti semlegesség és az evangelizáció?
– A világnézeti semlegesség annak álcája, hogy Európa megtagadja keresztény gyökereit. Világnézeti semlegesség valójában nem létezik – vagy vallásos vagyok, vagy nem. Elgondolkodtató, hogy Németországban bírói ítélet született arról, hogy nem lehet csecsemőket vallási okból körülmetélni, mert az végleges megcsonkításnak számít, és az embernek jogában áll, hogy megfelelő életkorba érve maga döntsön erről a kérdésről. Ugyanakkor higiénés okokból el lehet végezni a beavatkozást. Tehát valójában nem a szabad döntés jogának védelméről, hanem a vallás háttérbe szorításáról van szó. Emiatt ma valóban nagyon nehéz evangelizálni – ha ezen az örömhír szavakban történő továbbadását értjük. Ugyanakkor mindig van lehetőség a tettekre, a személyes példaadásra – arra, amit a középkorban úgy fogalmaztak meg: Ne beszélj, csak ha kérdeznek, de úgy élj, hogy kérdezzenek.
Emellett nagy szükség van katolikus kórházakra, amelyekben kimondottan és kimondhatóan a keresztény értékrend a működés vezérfonala. Ha ezek az intézmények a szakmai hozzáértés mellé oda tudják tenni azt az emberi többletet, amelyre minden beteg majdhogynem ugyanannyira vágyik, mint magára a gyógyulásra, akkor igazi bástyái lehetnének az evangelizációnak.
– Ma egyre több kórházban működik lelkigondozói szolgálat. Ez csupán helyettesítője a „hagyományos” egyházi jelenlétnek, vagy egy új útja annak?
– A konferencián A spiritualitás és a szeretet diakóniája elnevezésű szekció a lelkigondozás témakörét járta körül. Vannak betegek, akiket könnyebben meg tud szólítani a kórházban egy lelkigondozó, mint egy pap. Másokat éppen ellenkezőleg. Sokáig élt az egyházban ellenállás a lelkigondozói szolgálatokkal szemben. Úgy érezték, „elveszik” a papok feladatát, „helyettesítik” a szentségeket. Ám a lelkigondozó feladata éppen az, hogy a lehető legközelebb vigye Istenhez azt, aki segítséget kér, vagyis elvezesse a szentségekig. Elgondolkodtató viszont egy amerikai felmérés eredménye, amely szerint a betegeknek közel fele spirituális kérdésekről is az orvosával beszélgetne a legszívesebben. A pap és a lelkigondozó csak a következő a sorban. Felkészítjük erre az orvosokat? Tudnak válaszolni efféle kérdésekre? Van rá energiájuk, idejük?
A legjobb, ha többféle lehetőség közül választhat a beteg. Nagyon fontos, hogy minden kórházban legyen lelkigondozói szolgálat. Ugyanakkor kívánatos lenne az orvosok spirituális érzékenyítése, képzése is. Persze amikor ötvenöt beteget kell ellátni egy munkanapon, nehéz spirituális beszélgetéseket folytatni a rendelésen, mégis érzem, hogy valahogyan meg kellene találni ennek a lehetőségét.
– A nyugati orvoslásról az a kép él az emberekben, hogy csak a test betegségeit gyógyítja. Történt ezen a téren bármilyen szemléletbeli változás?
– Az emberiség történelmének hajnalán a gyógyítás szakrális tevékenység volt. Spirituális vezető, pap, sámán végezte, és mindig együtt járt valamiféle megtisztulási szertartással, zarándoklattal, rítussal. A felvilágosodás idején azonban élesen kettévált a gyógyító és a szakrális tevékenység. Amikor medikus voltam, a képzés során a pszichoszomatika is alig került szóba, nemhogy a spiritualitás. Ma már viszont van magatartás-tudományi intézet az orvosi egyetemen… Többször is elhangzott a konferencián, hogy az ember, akivel a kórházban találkozunk, nem betegség, hanem beteg. Újra fel kell fedeznünk, hogyan gyógyítsuk, szolgáljuk a teljes embert, hasonlóan ahhoz, ahogyan Krisztus is tette, aki összefüggésbe hozta a test gyógyulását és a bűnök bocsánatát, a hitet. E két terület ismét közeledik egymáshoz. Már az orvosok sem méregetik ferde szemmel a kórházba bejáró papot, ahogyan az egyház sem néz gyanakodva a pszichológiára. Mintha lassan megtalálnánk a közös nyelvet.
– Mit tud ma arról az orvostudomány, hogyan függ össze a spiritualitás és az egészség?
– Számos kutatás bizonyítja, így napjainkban már természettudományosan megalapozott tény, hogy a hitnek – ami élő istenkapcsolatot jelent egy vallásos közösségen belül – kifejezetten egészségvédő, túlélést segítő hatása van. Jézusnak az a mondata, hogy „azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10), a földi életünkre is vonatkozik. Aki az ő útján jár, nem mentesül a betegségektől, de ha beteg lesz, ezt egészen másképpen fogja megélni. Csak egyetlen adat: egy, coronaria bypass műtéten átesettek körében végzett felmérés eredményei szerint azoknak, akiknek van vallásos hitük, és támogató szeretet (család, közösség) veszi körül őket, tizennégyszeres a túlélési esélyük azokhoz képest, akik nem rendelkeznek a fentiekkel. Óriási dolog, hogy ma már foglalkozik a tudomány ezzel a kérdéssel, különösen azok után, hogy negyven évig azt hallottuk, a vallás megbetegít, sőt betegség.
– Ami a bioetikai kérdések kezelését illeti: véleménye szerint hol tart a magyar jogi szabályozás nemzetközi viszonylatban?
– A deklarált etikai környezetet illetően nem kell szégyenkeznünk. Ugyanazokat az elveket valljuk és próbáljuk érvényesíteni, mint a környező fejlett polgári társadalmak. Más kérdés, hogy hol tartunk a kereszténységhez képest. Hiszen például az abortusz tekintetében nem vagyunk keresztények, ám sok európai ország már az eutanáziával kapcsolatban sem az. Ugyanakkor például kutatásetikai, betegjogi kérdésekben a keresztény elvekhez képest sincs lényeges elmaradásunk. Ezen elvek mindennapi megélése terén viszont különbség mutatkozik Magyarország és Európa fejlettebb országai között. Nem azért, mert máshol derekasabb nővérek, betegápolók, orvosok vannak, hanem mert a körülmények szorítása és a történelmi múlt miatt nálunk sokszor frusztrált, túlterhelt, kiégett egészségügyi dolgozóknak kellene megvalósítaniuk e szép elveket. Beszélgettem egy Svájcban élő magyarral, aki elmondta, hogy ott egy tizennyolc fős belgyógyászati osztályra húsz nővér jut. Nálunk a hatvan betegre van három. Ugyanakkor a törekvést nem szabad feladni. Végeredményben az összes evangéliumi elv olyan, hogy sohasem fogjuk tudni maradéktalanul megvalósítani őket. De megmaradnak vezérlő csillagoknak. Az etikai elvekkel is így van – keretet, mércét adnak a munkához, és az, hogy ezeket ki hogyan tudja alkalmazni, az napról napra is változhat.
– A szimpóziumra hatvan országból érkeztek szakemberek. A világ különböző részein más-más nehézségekkel kell megküzdeniük az egészségügyben dolgozóknak. Vannak ezzel együtt közös gondok is?
– Egy kerekasztal-beszélgetés során valamennyi kontinens egészségügyi ellátásának helyzetét, problémáit felvázolták. Kirajzolódott, hogy az egyháznak valójában mindenütt küzdenie kell – a jóléti társadalmakban az elszemélytelenedés, a halál kultúrája ellen, a „harmadik világ” szegény országaiban az anyagi feltételekért, az emberhez méltó körülmények megteremtéséért. Nincs a földnek olyan pontja, ahol az egyháznak ne lenne feladata az egészségügyben. A világ egészének egészségügyi rendszerében nemigen lehet közöset találni, hiszen mérhetetlenül nagy különbségek vannak. Mutattak képeket egy amerikai intenzív osztály szobájáról, amely úgy néz ki, mint egy sokcsillagos apartman, és egy afrikai kórházról, amely egy vályogviskóban működik. Egyetlen közös van bennük: az emberi szenvedés.
– Önnek személyesen mit adott a konferencia?
– Megerősített abban, hogy a munkámban ne a nehézségeket lássam meghatározónak, hanem a lehetőséget, hogy az embereket, és az emberekben Krisztust szolgálhatom. Hogy nem a karrier, a tudomány terén elért dicsőség a fontos, hanem a teljes odaadás, az, hogy életemet a másik szolgálatának szenteljem, és ebben teljesedjek ki. Ez természetesen nehéz feladat, hiszen az ember gyarló, bukdácsol. Ráadásul a baleseti sebészet nem könnyű hivatás, sok mindenben el lehet fáradni, kedvetlenedni. A kongresszus nagyon sokat segített, hogy újra erőre kapjak.
Fotó: Fábián Attila
Az Új Ember Hit – élet – tapasztalat címmel most megjelent kötetében többek között Egri Lászlóval készült interjúnkat is olvashatják a hivatásról és az egyetemisták pasztorációjáról.
