Gyerekkoromban Kelenföldön laktunk a remizzel szemben. Itt jártam állami iskolába” – kezdte visszaemlékezését Varga Mária Alojzia keresztes nővér. Édesanyjának az volt az álma, hogy Mária gimnáziumban tanulhasson, így a második polgári után különbözetivel átment a váci utcai Gizella Királyné Gimnáziumba, ahol jó eredménnyel leérettségizett. Orvos szeretett volna lenni, de mivel akkoriban nem volt szokás, hogy egy nő orvos legyen, lebeszélték róla. Később Pestről Érdre költözött a család. „A gimnáziumban tagja voltam a Mária Kongregációnak, és Érden is szerettem volna belépni. Ott a keresztes nővérek vezetésével működött egy. Szeretettel befogadtak, rendszeresen jártam szentmisére, bár az összejövetelek ritkábban voltak. Akkor még nem gondoltam arra, hogy szerzetes legyek. Az egyik nővér megkérdezte, hogy nem akarok-e belépni, de azt válaszoltam, majd ha harmincéves koromig nem megyek férjhez… De az Isten másképp rendelkezett. Keresztanyámtól kaptam egy könyvet Labouré Szent Katalinról. Az életrajzot olvasva, nem tudom megmondani, hogyan történt, de szép lassan kezdtem átalakulni, foglalkoztatott a gondolat, hátha…” – emlékszik vissza a hivatást kereső évekre a nővér. Mikor megemlítette, hogy el akar menni apácának, édesanyja tiltakozott ellene, mert unokákat szeretett volna. De minél jobban le akarták beszélni, annál jobban éledezett a hivatás a lelkében.
„Minden évben elzarándokoltam Máriaremetére, ott gyónás közben egyszer megkérdeztem a papot, hogy bűne, ha a szülő ellenzi, hogy a gyereke apáca legyen. A pap megkérdezte: Miért, nővér akar lenni? Ekkor mondtam ki az első igent. Egy pillanatra sem rendült meg bennem az elhatározás, a Szűzanya alakítgatott. 1937. június 1-jén együtt léptem be egy másik testvérrel a keresztes nővérek zárdájába Zsámbékon. Amikor először eljöttek a szüleim meglátogatni és látták, hogy boldog vagyok, megnyugodtak” – idézi fel fiatalkori élményeit a nővér. Abban az évben harminc jelöltje volt a rendnek. Mivel Mária vékony, törékeny alkat volt, az orvos azt mondta, ne adjanak neki nehéz munkát. Ősszel a főnöknő Szegedre küldte tanulni magyar-történelem-testnevelés szakra. „Szeged akkor az egyházi élet egyik központja volt, s olyan főnöknőm lett, akit mindig áldani fogok. Igazi lelki emberként élt, és őt választottam lelki vezetőmnek. Négy évig tartott a jelöltség, s miután megkaptam az oklevelet, visszakerültem Zsámbékra, ahol – fél évvel a noviciátus előtt – posztuláns lettem. Különösen szép emlékeket őrzök azokból az időkből” – meséli a nővér. Zsámbékon az óvodától a tanítóképzőig minden intézménytípusban működött a rendnek iskolája, Alojzia nővér a polgári iskolában kezdett tanítani. 1942. január 6-án volt a beöltözése, s pontosan egy év múlva tette le az első fogadalmat. Másnap már utaznia kellett Szegedre, mert a tanárhiány miatt megadták az engedélyt, hogy a kétéves Apponyi Kollégiumot egy év alatt végezze el. Mire a tanév véget ért, olyan közel került a front, hogy a fiatal nővéreket hazaküldték a bombázások elől. Alojzia nővér is a szüleihez került Érdre, ahol tanított a Marianum iskolában. Nem sokkal ezután Nagymarosra küldték, ahol a rend átvette a Vincés nővérektől az iskolát. 1948-ig tanított itt – ekkor az államosítás miatt az oktató munka befejeződött a számára. Zsámbék lett újra az otthona.
„Már korábban Indiába akartam menni misszióba, de nem engedett a tartományfőnöknő. Az államosítás után azt mondta, ha akarok, mehetek. 1949-ben köteleztem el magam örökre Istennek, ekkor már megvolt a helyünk Indiában. Három nap választott el bennünket az indulástól, de ekkor Rákosi Mátyás lezáratta a határokat. Akkor nem értettem miért történt ez így, de most már látom: ha akkor elutazom, nem lett volna senki, aki ápolja öreg szüleimet. Több mint egy hétig ruhástul feküdtünk le, mert hallottuk, hogy mindenhonnan viszik a nővéreket. Mikor meghallottunk egy teherautót, vártuk, hogy elhurcolnak, de végül ez nem történt meg. A szétszóratáskor négyszáznegyvenöt nővér élt a közösségben. A tartományfőnöknő Törökbálinton talált helyet számunkra. Sekrestyés, takarító és harangozó lettem a plébánián. Négyen laktunk együtt, nagyon nehéz körülmények között.” Törökbálinton érte a nővért a hír, hogy le kell vetni a szerzetesi ruhát. Még két évig éltek itt, utána a hatóságnak feltűnt, hogy négyen, azaz „túl sokan” laknak együtt. Alojzia nővér vállalkozott arra, hogy hazamegy és állást keres. „Jártam a gyárakban, szerettem volna takarítónőnek elszegődni. Olyan munkát kerestem, ahol nem tűnök fel, hogy legalább kétnaponta szentáldozáshoz járulhassak. Számos próbálkozás után a postánál tudtam elhelyezkedni. 1952. január 18-án Kiskunlacházára küldtek dolgozni. Egy jóindulatú református embernél laktam, aki családtagként fogadott. A mellettük lévő parasztházban béreltem szobát, ahol még kályha sem volt. Rettenetesen hideg tél volt akkor, a fal embermagasságig vizesen állt, reggelre csonttá fagyott rajtam a dunyha teteje, a ruhám mindig nyirkos volt. Kora hajnalban eljártam szentmisére. Hol az egyik úton mentem, hol a másikon, hogy ne legyen feltűnő.”
Szeretett volna közelebb kerülni a szüleihez, akik Érden laktak, így kérésére májustól Vecsésen, majd decemberben az érdi postánál kapott állást, ahol azután egészen a nyugdíjazásáig dolgozott, és a szüleinél lakhatott. Munkahelyén megbecsülték, főnöke „nagyvonalúan” még templomba is elengedte. Közben édesanyja súlyosan megbetegedett. „Szüleim nem tudták meg, hogy anyám rákos beteg volt. Mindig mosolyogtam és biztattam őket, pedig én tudtam, hogy meg vannak számlálva a napjai. Éjszakákat átsírtam, és másnap mentem dolgozni” – emlékszik vissza erre az időre. A betegápolás, a munkában való helytállás sok energiát kívánt. Édesanyja halála után édesapjával maradt, akit azután szintén haláláig ápolt. A nagy igénybevétel felőrölte fizikumát, hamarosan betegállományba került, majd leszázalékolták. 1970-ben nyugdíjazták. Édesapja halála után, hogy ne maradjon egyedül, német nyelvtanítást vállalt. Tíz évig vezetett német szakkört az érd-újtelepi iskolában. Még 86 évesen is volt magántanítványa. Meggyőződve mondja: „A fiatalok között az ember fiatal marad.” 1989-ben, az újraszerveződött rendben tolmácsként segítette a tartományfőnöknő munkáját. A 93. évéhez közeledő Alojzia nővér jelenleg 78 éves húgával az érdi szülői házban él. A mindennapi kereszthordozáshoz a napi szentmiséből és szentáldozásból merít erőt. Az egész lényéből sugárzó Isten- és emberszeretet, a tudatosan, nehéz körülmények között is hűségben felvállalt Istennek szentelt élet csodálatos példa a fiatal nővértársak számára.
