Fotó: Lambert Attila
Kedves ünneplő testvérek!
Fogadj szót! Bizonyára legtöbben már rég hallottuk ezt az atyai vagy anyai jótanácsot, vagy inkább intelmet. Engedjék meg azonban, hogy mai ünnepünket az olvasmányok fényében ezzel a buzdítással kezdjem: Kedves ünneplő testvérek, fogadjunk Szót!
Az első olvasmányban a Példabeszédek könyve is erre buzdít, amikor nagyon világosan megfogalmazza, milyen Szóról beszélünk, és miért is kell azt megfogadni: „Mert élet annak, aki megleli őket, gyógyulás az egész testének” (Péld 4,22). Az igaz, megfogadni való Szó ismérve tehát, kedves testvérek: életet ad és gyógyulást hoz. Az Újszövetség tanúsága szerint a megtestesült Isten Szava, vagy ahogy anyanyelvünk ezt olyan szépen kifejezi, Isten Igéje maga Jézus Krisztus. Ha ezt a Szót, ezt az Igét megfogadjuk, sőt mi több, befogadjuk – Szót fogadunk – akkor az istenes élet felé vesszük az irányt, ahol már nem a „csalóka vágyakozások döntenek romlásba” bennünket (Ef 4,22b), hanem ahol a mi házunk is sziklára épül. Sziklára épül, mint annak az okos embernek a háza, akiről Máté evangéliumában hallottunk: „aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette” (Mt 7, 24). Megéri tehát, kedves ünneplő testvérek, Szót-fogadni. Azonban a mai világban ez sem könnyű, mint hát ugye annyi minden más. Mert a Szót-fogadáshoz, az Isten Szavának befogadásához ma is a lelkek megkülönböztetésének adományára és komoly, szilárd döntésre van szükségünk. Mi, magyarok szerencsések vagyunk, hiszen itt siet példaképként segítségünkre a mai nap szentje, államalapító Szent István királyunk, Magyarország fő védőszentje. Szeretném tehát példaképként azt az Istvánt korunk embere elé állítani, aki elsősorban bátor döntésével alapított államot. Istvánnak dönteni kellett, hogy a Közép-Európában lábat vetett magyarság véglegesen is itt, ezeken a tájakon, ezen a földön maradhasson. István célja, modern nyelven mondva, a fenntarthatóság volt, amit ma is nagyon fontosnak tartunk, úgy a személyes, mint a társadalmi életben. De lássuk, milyen is volt akkoriban Európa? Nem létezett még internet, és nem létezett még a gyors hírek világa. Ám voltak akkor is kommunikációs csatornák, igaz, hogy ezek sokkal lassúbbak voltak, így a hírek hónapokig utaztak, mire célba értek volna. Akkor is voltak hamis és álhírek, úgynevezett fake newsok, akkor is voltak összeesküvések, és az igazság kiszűrése és a helyes döntés akkor sem lehetett egyszerű. Az azonban, hogy mi ma itt ünnepelhetünk, arról tesz tanúságot, hogy Istvánnak sikerült jól tájékozódni, és jó döntést hozott, amikor Róma felé fordult, és népét a római kereszténység felé indította útnak. Jó döntés volt, még akkor is, ha ez a kezdetek kezdete volt. Tudjuk, hogy István a halálakor nem hagyott még maga után egy biztos államot, azonban maga után hagyott egy biztos alapot. Prohászka Ottokár mondta egyszer egy prédikációban Szent Lászlóról, hogy „István elkezdte (a kereszténység terjesztését Magyarországon), de csak László tette azt igazi népi valósággá”.
Mire volt a bátorság mellett még szüksége Istvánnak a fenntartható döntéshez? Bizonyára szüksége volt nyitottságra és úgymond olyan idegen kapcsolatokra, melyek a keresztény gyökereket erősítették. Tudjuk, felesége bajor hercegnő volt, főpapjai közül a legfontosabb, fia nevelője, olasz bencés szerzetes, Gellért, Csanád első püspöke, az első magyar vértanúnk. A fenntarthatóság ma is állandó nyitottságot, a szív nyitottságát feltételezi, a lelkek megkülönböztetésének adományát. A lelkek megkülönböztetése állandó kihívás. Itt nem lehet ellustulni, és várni, hogy az élet haladjon, arra hivatkozva, hogy minden jó, ami van, minden maradhat úgy, ahogy van vagy volt. Isten Igéje, amint azt Pál apostol az Efezusiakhoz írt levelében is hangoztatja, állandóan megújítani akar. Állandóan új emberré akar formálni, jobbá, szeretőbbé, tettre készebbekké és kreatívabbakká akar tenni, mint amilyenek tegnap voltunk. Az idők változnak, mint ahogy a talaj is változik. A Szót-fogadó, az Isten Igéjét befogadó emberek azonban arra vannak meghívva, hogy a változó időkben, a változó talajba úgy vessük, úgy hirdessük Isten Szavát, hogy az életet és gyógyulást jelentsen. Isten Igéje – és ha megengedik, ezt verbita szerzetesként mondom – nem az állandó leltározás tárgya, nem az értékek leltározására szólít fel, hanem azok szüntelen gyakorlására.
Szent István királyunk döntése a keresztény értékek szüntelen gyakorlására készítette elő a talajt. A helyi egyházak alapítása, a templomok építése, az intézményes Egyház megszervezése a Kárpát-medencében mind-mind azt a célt szolgálták, és szolgálják ma is, hogy mi magunk, a Szentlélek templomai, személyesen is, és közösségileg is egyre inkább élő templomokká váljunk. A Szentlélek templomaiban pedig világosság uralkodik, nem a sötét érzelmek tengere, a félelmek sokasága. Ebben az élő templomban az életszentség az, amire törekednünk kell, ha hűek akarunk maradni a Szent István-i örökséghez. Engedjék meg, hogy az életszentség kapcsán egy nagyon aktuális élményt osszak meg önökkel, kedves ünneplő testvérek. Egy délvidéki fiatal magyar ministráns az életszentségről kérdezte Ferenc pápát, három héttel ezelőtt, pontosabban július 31-én, a Nemzetközi Ministránstalálkozón. Kérdése így hangzott: „Jót tenni nem mindig könnyű, nem vagyunk még szentek. Hogyan fordíthatnánk át (ministráns)szolgálatunkat a mindennapi életben a szeretet konkrét tetteire az életszentség felé vezető úton?”
Ferenc pápa válasza pedig így hangzott: „Igen, fáradoznunk kell, hogy mindig jót tegyünk, és szentté váljunk… Tudod, az életszentség útja nem a lustáknak való: erőfeszítést igényel! (…) Az Úr Jézus egyszerű programot adott nekünk ahhoz, hogy az életszentség útján járjunk: ez pedig az Isten és a felebarát iránti szeretet parancsa. (…) Hogy konkrét formában tudjuk teljesíteni a szeretet parancsát, Jézus felsorolta nekünk az irgalmasság cselekedeteit. (…) Tudjátok-e, melyek az irgalmasság cselekedetei? Biztos vagyok abban, hogy püspökeitek megtanították nektek, és jól ismeritek őket… (…) Ezek nagyon fontosak. (…) Elég, ha elkezdjük megkérdezni magunktól: »Mit tudok tenni én ma azért, hogy segítsem felebarátomat (…)?« A mellettem lévő felebarátomat: a testvéreimet, édesapámat, édesanyámat, nagyszüleimet, barátaimat, a szegényeket, a betegeket…, egyet-egyet naponként. (…) Az is mindegy, hogy barátról vagy ismeretlenről, honfitársamról vagy külföldiről van szó: ők mind a felebarátaim! Higgyétek el, ha így cselekszetek, valóban szentekké válhattok, olyan férfiakká és nőkké, akik Krisztus szeretetét megélve átalakítják a világot. (…) De ne felejtsétek, újra elmondom: az életszentség útja nem a lustáknak való!”
Kedves ünneplő testvéreim! Ferenc pápa buzdítása mutatja, mennyire aktuális ma is Szent István öröksége, hiszen mintha csak Szent Királyunkat hallanánk, aki így buzdította Imre fiát: „Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz.”
Szent II. János Pál 1991-ben ezen a napon, a Hősök terén mondott buzdítása sem veszített értékéből, ha a Szent István-i örökségre gondolunk. Lengyel pápánk dicséretesen és buzdítóan így fogalmazott: „…A történelem arra tanít, hogy a modern emberiség életébe olyan alapvető keresztény értékek épültek be, mint a személy méltósága, a szolidaritás, a szabadság és a béke. (…) Szent István beillesztette Magyarországot az európai nemzetek közösségébe, amikor elfogadta a földrész közös társadalmi formáit és keresztény hagyományait. (…) Ti Európa közepén éltek, különböző népektől és nemzetektől körülvéve. Csak akkor lesz boldog és biztonságos a hazátok, ha nagylelkűen a közös európai ház építésén fáradoztok, a nyitottság, a szolidaritás és az együttműködés szellemében.”
Ünneplő testvérek! István döntött, és Rómához fordult segítségért Magyarország jövőjének biztosítása érdekében. A pápa ismerte el, hogy Magyarország egy szuverén, tehát független állam a szláv és germán népek tengerének közepén. Istvánnak ezen döntése az a sziklakő, amelyre Magyarország épült és épül. István egykori Róma felé fordulása tette és teszi lehetővé, hogy ma Magyarországon a nyugati kereszténység, együtt a keleti kereszténységgel, a maga sokszínűségében van jelen, és közös erővel igyekszik – kicsit sokszínűbben, mint az keletebbre van – Szót-fogadni, igyekszik Isten Igéjét befogadni.
Engedjék meg, hogy katolikus püspökként kifejezzem annak értékét, ha katolikusként ma is a pápára mint Krisztus földi helytartójára tekintünk. Ez nem csak az istváni örökség része, hanem keresztény, katolikus voltunkat, identitásunkat meghatározó valóság. Erre a kapcsolatra építettünk mi, magyarok sok más néppel együtt a történelem folyamán: a tatárok betörése után, a török uralom alóli felszabadulásban, és még sorolhatnám. Azért jó irány ez, mert hisszük és tanítjuk, hogy ez az Isten Igéjét befogadók, a Szót-fogadók útja. Isten életet adó és gyógyító szeretetének az útja.
Államalapító Szent István királyunk tehát ma is példakép számunkra. Több mint ezer éve sziklára helyezte a fiatal magyar nép jövőjét, amikor arról döntött, hogy a keresztény hit és az abból fakadó életszentség a fenntarthatóság biztosítéka. Mi magunk vagyunk látható jele ennek a jó döntésnek. Maradjunk ezeréves Kárpát-medencei jelenlétünk biztos szikláján, járjunk az életszentség útján, és mutassuk meg, hogy a szeretet erősebb minden félelemnél, úgy, ahogy ezt Jézus nekünk megmutatta kereszthalálában és feltámadásában. Maradjunk Szó-fogadók, maradjunk Isten Igéjének befogadói, és ha befogadtuk Isten Igéjét, engedjük ki Őt a világba. Ámen.
