A hét szentje Kalkuttai Szent Teréz

Agnes Gonxha Bojaxhiu néven született az Oszmán Birodalom területén. A kisebbségben élő aromán nemzetiséghez tartozott. Édesapja, Nikollë Bojaxhiu sikeres építési vállalkozó volt, édesanyja, Dranafile Bojaxhiu a háztartást vezette. Agnesnek még két idősebb testvére volt. A család az albán többséggel ellentétben – a mohamedán környezet ellenére – kitartott a katolikus hitben. Ágnes kilencéves volt, amikor édesapja váratlanul meghalt, ettől kezdve édesanyja a kézimunka-eladásokból tartotta fenn a családot. Nikollë jelentős szerepet töltött be a Szent Szív Egyházköz­ségben, a szegények segítője és támogatója volt, és gyermekeit is ebben a szellemben nevelte. Agnes állami iskolába járt, de tagja lett a Mária kongregációnak. Ebben az időben az akkori Jugoszlávia területéről származó jezsuiták szolgáltak a Kalkuttai Főegyházmegyében, és lelkes levelekben számoltak be az ottani missziós tevékenységről, amelyeket Agnes is olvasott. Tizennyolc éves korára elhatározta, hogy missziós nővér szeretne lenni Indiában, és barátnőjével, Betikával jelentkezett a dublini Loretói Miasszonyunk kongregációba, amelynek tagjai Indiában dolgoztak. A rend néhány hónap felkészítés után Indiába, Dardzsilingbe küldte. Szerzetesi fogadalmát itt tette le 1931. május 25-én, a Teréz nevet Lisieux-i Szent Teréz tiszteletére választotta. 1930-tól 1948-ig földrajzot és hittant tanított a kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában, melynek 1944-től igazgatója lett.
1946. szeptember 10-én Dardzsilingbe kellett utaznia lelkigyakorlatra. A vonaton a harmadosztályú kocsiban óriási volt a tömeg, és megdöbbenve tapasztalta azt a nyomort és szegénységet, amely az indiaiak többségének kijutott. Úgy érezte, nincs joga arra, hogy a kolostor békéjében, kényelmében éljen, miközben az emberek, akiket szolgálni jött, nyomorognak. Küldetést érzett arra, hogy elhagyja a kolostort, megossza sorsát a szenvedőkkel, és Jézust követve a szegények között szolgáljon. 1948-ban Kalkutta érsekén keresztül engedélyt kért XII. Piusz pápától, hogy elhagyhassa a közösséget, és független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson. Levetette szerzetesi öltözékét, fehér szárit öltött, és Patnába ment a missziós orvos nővérekhez, hogy megfelelő ápolónői kiképzést kapjon.
Kalkuttában a Szegények Kis Nővéreivel lakott, és iskolát nyitott egy nyomortelepen. Nemsokára segítői is akadtak, és támogatást kapott az egyházi szervezetektől, illetve a városi hatóságoktól.
1950 októberében megkapta a pápai jóváhagyást egy új szerzetesrend, a Szeretet Misszionáriusai kongregáció megalapítására. A rend hivatása Teréz anya szavaival: „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat, akik nemkívánatosak, akiket nem szeretnek, akik kitaszítottak a társadalomból, és mindenki elkerüli őket”. A közösség egyre több támogatót talált, és az 1960-as években sorra nyitotta az otthonokat szerte Indiában. 1965-ben VI. Pál pápa engedélyezte, hogy a rend más országokra is kiterjessze tevékenységét. Az első Indián kívüli otthont Venezuelában nyitották.
Amikor átvette a Nobel-békedíjat (1979), megkérdezték tőle: Hogyan segíthetjük elő a világbékét? Nagyon egyszerűen válaszolt: „Menjünk haza, és szeressük a családunkat.” A díjjal kapott 6000 dollárt Kalkutta szegényeinek juttatta el.
Halálakor a rend a világ 123 országában 610 missziót működtetett, ahol több mint négyezer apáca és több mint százezer önkéntes ápoló dolgozott. Bár India nem keresztény ország, a kormány Teréz anya temetésekor háromnapos nemzeti gyászt rendelt el, és állami szertartást rendezett.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..