Fotó: Lambert Attila
Milyen élmények hatására írta meg ezt a misztériumjátékot?
Meskó Zsolt: Öt évvel ezelőtt egy betegségből felépülve úgy gondoltam, hogy valamilyen formában újra kellene indítanom az életemet. Elmentem egy lelkigyakorlatra. Az ember ilyenkor sok mindent átértékel, tervek, kérdések fogalmazódnak meg benne. Az egyik az volt, hogyan tudnám bevinni a templomi közösségbe a színházi elképzeléseimet. Ekkor merült fel bennem az a gondolat, hogy egy passiót kellene rendezni itt, Pasaréten. Fölkerestem az akkori plébánosunkat, Zalán atyát, aki azt mondta, jó az ötlet, de ne passió legyen, mert úgyis mindenütt azt adnak elő. (Később kiderült, hogy rajtunk kívül senki sem foglalkozik ezzel.) Mutassunk be inkább egy darabot Assisi Szent Ferenc életéről – javasolta Zalán atya. El is készült a misztériumjáték, akkor alakult meg a pasaréti színjátszó kör. Már a tizedik előadásunkon is túl voltunk, amikor újra foglalkoztatni kezdett a gondolat, hogy mégiscsak meg kellene csinálnunk a passiót is. Így kezdtem bele a megírásába. Két nappal ezelőtt volt egy megrázó élményem. Most derült ki számomra, hogy beleálltam a Szent Ferenc-i hagyományba. A plébánosunkkal, Kálmán Peregrinnel beszélgettünk, és ő elmesélte: a ferences passiók lényege, hogy mindig az adott kor emberének szemlélete jelenik meg a passiótörténetben. Vagy akár maga az adott korban élő ember – gondoljunk csak a szintén ferences Csíksomlyói passióra, amelyben benne vannak a korabeli emberek. Amikor a darabot írtam, még nem tudtam erről a ferences hagyományról, mégis ösztönösen követtem. A történet főhősének egy huszonöt éves fiatalembert választottam, az ő szemszögéből tekintettem Jézus életére. Ez a fiatal természetesen én vagyok. A valóságban az életkorom a duplája az övének, de meglehet, hogy a lelki útkeresésben a passió megírásának idején körülbelül huszonöt éves voltam. A valós kor, illetve az istenkeresésben élt életkor nem biztos, hogy megegyezik. A darabba igyekeztem beleírni mindazokat a kételyeket, eltévelyedéseket, bánatokat és örömöket, amelyeket az ember az Istennel való kapcsolatának építése közben él meg.
A darab huszonöt éves főhősét alakító, a műszaki egyetemen végzett Hillier Marcellt arról kérdezzük, hogy milyen hatással volt ez a szerep a hite fejlődésére.
Hillier Marcell: Adva van egy huszonöt éves fiatalember, aki lediplomázott, már dolgozik, látszólag rendben mennek a dolgai. Mégis felvetődnek benne a kérdések: hol tart, hol van a helye a világban, milyen a kapcsolata a Jóistennel? Mindez benne van a darabban. És újabb meg újabb kérdések is fölmerülnek ezzel kapcsolatban: van-e bennem alázat, ami Krisztus követéséhez elengedhetetlen? Tudok-e teljes lélekkel odafordulni Istenhez és a másik emberhez? Tudok-e igazán szeretni, vagy csak könnyedén kiejtem a szeretlek szót, de nem gondolom komolyan? Ha eltöltünk az Egyházban húsz-huszonöt évet, ráragad az emberre mindez, elhisszük, hogy zsigerből szeretjük a másikat, s fel sem merül bennünk, hogy vajon mennyire őszinte a szeretetünk, a másikkal való törődésünk. Fontos kérdés az is, hogy fel tudom-e ismerni, mi az én keresztem, és képes vagyok-e elfogadni, felvállalni, esetleg szeretni, hordozni, és ezzel együtt két lábon állni a földön, hogy ne nyomjon össze. Ha ezekre a kérdésekre az a válaszom, hogy veled haladok, Istenem, akkor megvan a remény, hogy rátalálok a helyes útra.
M. Zs: Odaadtam a darabot Marcellnek, és elolvasta. Azután felhívott, és azt kérdezte: – Te így ismersz engem? Ezt rólam írtad, ez én vagyok. – Akkor jó, megnyugodtam – válaszoltam.
Jézus tanítására utalva elhangzik a darabban: „Ne féljetek, és mi reszketünk, örömhírt hoztam, és mi szenvedünk.” Miért nem hiszünk igazán Krisztus ígéreteiben? A világ sokféle szörnyűsége vagy a saját gyarlóságaink miatt?
H. M.: A mindennapokban túl sokat görcsölünk, aggodalmaskodunk, ezért nem éljük meg örömhírként Jézus tanítását. Nehéz minden egyes pillanatban emlékeztetnem magam arra, hogy igazából egy a fontos: az, hogy az üdvösség irányába haladjak. Az életünkben minden rendben lesz, ha a Jóistent bevonjuk a dolgainkba.
M. Zs.: Képeket hordozunk magunkban, különböző mintákat a szüleinktől, a társadalomból, innen-onnan. Ezek nagyon meghatározók, és nem feltétlenül a szeretetet erősítik bennünk. Nem bántom a szüleimet, de nálunk otthon nem esett szó arról, hogy miként kell szeretni. Ha megkérdeznénk Blankát (Meskó Zsolt nyolcéves kislánya, aki a beszélgetés közben egy nagyon szép rajzot készített Jézus virágvasárnapi bevonulásáról – B. D.), akkor elmondhatná, hogy mi sokat beszélgetünk arról, hogyan kell szeretni valakit, aki bánt az iskolában, vagy akit a többiek kirekesztenek, vagy a szülőket. Már gyermekként érdemes eltűnődni azon is, mi az, hogy harag. A szülők sokat segíthetnek ebben. Ezzel ellentétben mi vasárnapi kereszténységben nőttünk fel, ami ugyanúgy ránk ragadt, mint a polgári neveltetés. Ezért – legalábbis nekem – nehéz volt megélnem a passió valódi mélységét. Felnőtt fejjel keresem, mit jelent a szeretet, mit akar az egóm, és ezzel szemben mit a bennem élő Isten, akit követni szeretnék. Ez hosszú tanulási folyamat. A régi mintákat, amiket a gyűlöletről, a haragról, a sértésekről tanultunk, le kell cserélnünk olyan képekre, amelyekben a krisztusi példamutatás szerepel. Ma már nem azt várom, hogy hozzám forduljanak, és engem tegyenek boldoggá, hanem hogy én forduljak oda a másikhoz, és megkérdezzem: Hogy vagy? Őszintén, nem pedig megszokásból, rutinból. Valahol itt kezdődik a jézusi evangelizáció. Majdnem ötven évembe tellett, míg eljutottam idáig. Addig mindig én szerettem volna elmondani, hogy mennyi bajom van, és féltem, hogy a másik, ha megkérdezem, valóban beszélni fog a gondjairól.
A passióban az építészmérnökként dolgozó Gábor Mónika alakítja Veronikát, aki nem szerepel a négy kanonizált evangéliumban, de a keresztény hagyomány szerint – ahogy a Keresztút hatodik stációjánál szerepel – ő törölte le kendőjével Krisztus véres arcát.
Gábor Mónika: Veronika kívülről lép be a történetbe. Bármelyikünk lehetne. A passióban nagyon erősen megéltem a megszólítást, azt, hogy mindig kell lennie valakinek, aki fel meri vállalni, hogy segítsen a kiszolgáltatott helyzetben lévő szenvedőnek. Veronika ilyen figura, a cselekedetekben megnyilvánuló irgalmasságot jelképezi. Bármelyik korban, természetesen a maiban is.
Meskó Zsolt passiójában a végzős gimnazista, Andréka Ágoston alakítja a Kísértő szerepét. Egyéni megoldás, hogy a gonosz még a keresztúton is megkísérti Jézust, szinte ugyanazokkal a szavakkal, amelyek az evangélium elején hangzanak el. Ráadásul ez a Kísértő külsőre egyáltalán nem ellenszenves figura.
Andréka Ágoston: Általános iskolás koromban előadtuk Szabó Magda Tündér Lala című színdarabját. Az osztályfőnököm rám osztotta Aterpater, a gonosz varázsló szerepét. Akkor nem értettem ezt, de most, hogy Zsolt engem választott a Kísértő szerepére, világossá vált számomra: a kísértőnek nem kell feltétlenül gonosz, rossz arcú személynek lennie. Lehet olyan is, mint én, akit általában egyáltalán nem utálnak az emberek. Nem drámaian formáltam meg ezt az alakot, hanem a hétköznapiságra helyeztem a hangsúlyt, azt szerettem volna megidézni, ahogyan a mindennapokban szoktuk furkálgatni egymást. A Kísértő egyértelmű célja, hogy letérítse Jézust az útról, amit az Atya megszabott számára. Ez végül nem sikerült neki, de azóta is folyamatosan próbálkozik velünk, és a célja változatlan.
M. Zs.: Teljesen tudatos volt a választás, hogy egy kedves, jóképű fiú legyen a Kísértő, aki szelíd arccal mondja a legvadabb dolgokat. A külseje eltakarja a lényeget, olyan, mintha csak baráti tanácsokat adna, a legjobb szándékkal. Észre sem vesszük, és máris benne vagyunk a bűn mélységében. A nézők közül többen is jelezték: jé, bennem is megvan a hajlam erre! Mintha csak tükröt tartottunk volna eléjük. Ha egy fekete ruhába öltözött szörnyeteg a Kísértő, akkor azonnal elhatárolódunk: mi nem vagyunk ilyenek! Ha viszont ott áll előttünk egy jóképű, kedves fiú, akkor azt mondjuk: igen, mi is ilyenek vagyunk. Így megvan az esély arra, hogy felismerjük magunkban, hol van az a pont, amin elcsúszhatunk.
G. M.: Az evangélium nagy kísértéseinek Jézus ellen tudott állni. Itt van viszont ez a jó arcú, kedves Kísértő, akinek a szavaira könnyen meginoghatok. Pedig a kisebb bűnöket sem szabadna elkövetni, nemet kellene mondani ezekre is. A hit és az erkölcsiség működhet külön-külön is, de azt hiszem, hogy az utóbbi a hittel megerősítve ad egy olyan keretet, amelynek segítségével az ember felismerheti az apróbb kísértéseket is.
M. Zs.: Van a passióban egy rész, amikor a Kísértő ugyanazokkal a szavakkal szól Péterhez, mint Jézus. Egyetlen hangsúly azonban egészen más értelmet ad az egésznek. Amikor a darabot írtam, végig úgy éreztem, hogy valaki diktálja a szöveget. Aztán tükörbe nézek, és segítségért kiáltok, hogy én sem tudom betartani a jó elhatározásaimat. Folyamatosan próbálkozom.
Vagyis soha nem állíthatjuk magunkról, hogy nekünk már nem kell fejlődnünk a hit dolgaiban?
H. M.: Soha nem lehetünk teljesen készek, csak haladhatunk a jó úton, és közben érezhetjük, hogy ez előrevisz.
M. Zs.: Ennek a darabnak, az eredeti szándékainktól függetlenül, abban is rejlik az ereje, hogy hetven ember van jelen a színpadon. A szereplők valamennyien az itteni hívő közösség tagjai, akik összefogtak ennek az ügynek az érdekében. Jézus nem a magányos harcosok klubját hozta létre, hanem tizenkét embert ültetett az asztalához, aztán hetvenkettőt. Ha egy közösség együtt, egy emberként tesz valamit, az utat mutathat a nézőnek. Ha egyszerre hetvenen próbáljuk a darabot, akkor nagyon oda kell figyelnünk egymásra. Mindegyikünknek maximálisan bele kell tennie a maga részét a közös alkotásba. Tavaly eljött az egyik előadásra egy színházi szakember, aki azt mondta: különleges energia áradását érezte a színpadról, és nem tudta, mitől van ez. Aztán körbenézett, elidőzött egy darabig mind a hetven arcon, és megértette: a darabban nagyon erősen van jelen minden egyes szereplő, és ezt a hivatásos színházban csak nagyon ritkán lehet megtapasztalni. Döbbenetes élmény volt ez számára. A mostani próbákon is ezt érzem: mindenki hoz magával egyfajta evangelizációs lendületet, szándékot. Mindenki úgy érzi: azért akarja csinálni ezt, mert tudja, hogy ezzel adhat valamit a jézusi szeretetből, amire hivatva van, és amit tanítványként tovább kell adnia.
G. M.: A színjátszó csoportunknak van egy magja, amihez nagyon sokan csatlakoztak. Együtt éltük meg azt, hogy az ima és a színház is közösséget teremt. Az idei előadásra is sokan jelentkeztek. Nem baj, hogy a szereplőket a többség csak látásból ismeri. A passió bemutatása nagyon erős közösségi imaélményt ad, így teljesen mindegy, hogy valaki egy hete jelentkezett a darabba, vagy már tavaly is szerepelt benne. Ott lenni a templomban, az oltártérben olyan élményt jelentett számomra, mintha a Biblia pauperum (a középkorban a szegények Bibliája – B. D.) elevenedne meg a XXI. században. Olyan erősen jelen voltunk a történetben, hogy szinte részesévé váltunk a keresztútnak.
A. Á.: Azzal kapcsolatban, hogy befejezettnek tekinthető-e a hitben való fejlődés, felidéződik bennem a tavaly márciusi első előadás. Úgy volt, hogy nem sokkal azután, májusban bérmálkozom majd. Végül aztán nem így lett, mert elutaztam. Most úgy néz ki, hogy az idén kerül sor erre. És úgy érzem, nem volt véletlen, hogy várnom kellett még egy évet. Így sok mindent végiggondolhattam. A passiónk hatására én is eltűnődöm mindazokon a dolgokon, amiket Marcell mond a darabban, és egyre több mindent értek, fejlődöm lelkileg.
M. Zs.: Egészen 1945-ig minden templomban adtak elő passiót nagyböjt idején. Aztán megszűnt ez a hagyomány, és 1990 után sem indult újra. Ma is csak néhány helyen mutatnak be passiót, és nem a templomtérben, hanem a szabadban. Pedig a színjátszás az evangelizáció és a közösségépítés csodája, ami hozzásegít a hit mély megéléséhez. Minden közösséget arra biztatunk, hogy élesszék újra a passiók előadásának hagyományát. Akik szeretnének elindulni ezen az úton, azoknak szívesen segítünk abban, hogyan vigyék színre a templomban a passiójukat. Minden plébánián van hetven ember, aki képes lenne erre. Csak az elhatározáson múlik, megvalósul-e.
