A jólét erkélyének magasából?
Fotó: Merényi Zita

 

Mi a gazdagok hivatása? – ezt a kérdést járták körül a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom (T72) által kezdeményezett lelkinap résztvevői április 6-án a Párbeszéd Házában. A találkozó a T72, az eseménynek otthont adó jezsuita intézmény és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat együttműködésének eredményeként jött létre.

A székeket nagy kört formálva helyezték el a Párbeszéd Háza kápolnájában. A láncban ott volt Timothy P. Schmalz kanadai szobrász jól ismert alkotása is, a pad, amelyen a hajléktalan Jézus fekszik. A belső tér kialakítása rögtön arra figyelmeztette a belépőt, hogy a jólét viszonyai között könnyen megfeledkezünk Jézus tanításáról, aki különleges figyelemmel fordult a szegények, a kitaszítottak, a betegek és a szükséget szenvedők felé. Ha kereszténynek, Jézushoz tartozónak valljuk magunkat, nem mehetünk el szótlanul az elesettek mellett. Lépjünk egy lépéssel közelebb a szükséget szenvedőkhöz! – erre hívott a lelkinap.
Az esemény résztvevői a szegénység és gazdagság kérdéséről gondolkodtak, és arra a kérdésre keresték a választ, hogy mindaz a gazdagság – a talentumok, a szeretetkapcsolatok hálója, a hit, a jólét –, amit ajándékba kaptunk, milyen feladatot ró ránk. Mi a hivatásunk azokhoz, akik az emberi nyomorúság mélységeiben élnek?
Dabóczi Kálmán a lelkinapot szervező Hetvenkét Tanítvány Mozgalom nevében a hajléktalan Jézus szobrára mutatott: „Jézus velünk van. Vele, előtte, róla beszélgetünk. Őt hallgatjuk a Szentírás szavaiban. Mi közöm hozzád, hajléktalan Jézus? Leülök ma melléd, és elgondolom, tudnám-e szeretni magam, ha én feküdnék ott hajléktalanként. Tudom-e szeretni azt az embertársamat, aki ott fekszik? Tudom-e úgy szeretni őt, mint Jézust?”
Ezek a kérdések indították a lelkinapot, hogy a résztvevők szívét megérintse a találkozás. Elmélkedések, páros és kiscsoportos megosztások váltották egymást. A délelőtt folyamán a személyes istenkapcsolat állt a találkozó középpontjában: Hol a helyem a világban? Miben vagyok otthon, miben tudok növekedni? Milyen a kapcsolatom Jézussal, és mi következik ebből? Sajgó Szabolcs SJ és Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke elmélkedései vezették a résztvevőket a válaszkeresésben.
A Párbeszéd Háza igazgatójának szavai azt tudatosították a hallgatóságban, hogy az Isten képmására teremtett, egyszeri és megismételhetetlen ember olyan gazdagság, amit semmi más nem képes pótolni. A jezsuita szerzetes szerint a Jézusban megismert szeretet az út, és Isten képmásaiként növekednünk kell a szeretetben, ez a hivatásunk. „Isten jelen van bennünk. Engedjük tudatosodni magunkban ezt a jelenlétet” – bátorította a jelenlévőket.
Vecsei Miklós elmondta, hogy a szervezők – a T72, a Máltai Szeretetszolgálat és a Párbeszéd Háza – a program előkészítése során arra jutottak: a szegénység és a gazdagság témájának feldolgozására nem konferencia a legalkalmasabb forma, hanem a mélyebb megértést, a személyes átélést segítő lelkigyakorlat. A karitatív szervezet alelnöke elmélkedésében a hajléktalanszolgálat során készült fényképekkel igyekezett érzékeltetni hallgatóival a hajléktalanlét hétköznapi valóságát.
Ki az az ember, akit naponta látunk a puszta földön feküdni? Ki az, aki a kukákban turkálva próbál túlélni a mi szemetünkből? – kérdezte, és rámutatott: A válaszaink legtöbbször azonnal elítélik a hajléktalan embert, és felmentenek minket. Hibáztatjuk a kilátástalan élethelyzetbe került embertársunkat, és kifejezzük: nekünk semmi közünk hozzá. A bírájává válunk, cserbenhagyjuk, holott semmit sem tudunk róla. Ez a leginkább jellemző magatartás. Igen, a lehangoló látvány, a piszok, a kellemetlen szag, az elhanyagoltság tapasztalata így hat ránk. A hajléktalan Jézus szobra arra figyelmeztet bennünket, hogy ilyenkor ne hallgattassuk el magunkban a kérdést: Uram, te vagy a takaró alatt?
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke sokéves segítői szolgálatának tapasztalatával hangsúlyozta: le kell térdelnünk a földön fekvőhöz. Ez az a pozíció, ahonnan megismerhetjük és megérthetjük a világot, nem a jólét erkélyének magasából. „Közel menni és látni. Ekkor születnek az igazi kérdések, és a nehéz dilemmák csak ekkor válnak világossá. Azt kell megértenünk, hogy a szegénység és a nyomorúság nem ugyanaz. A szegény ember ugyan hiányt szenved valamiben, de tudja, miért küzd. Világosan látja maga előtt a célt, és tudja: az odavezető út nem egyszerű, nagy kitartást és következetességet kíván, ő azonban vállalja mindezt. Ám elérkezhet az életben az a pont, amikor a küzdés olyan teherré válik az ember számára, és olyannyira nem látja az eredményét, hogy egyszer csak feladja, elengedi, amit addig még tartott. És egyetlen cél marad: túlélni az adott napot, az éjszakát. Eljuthat az ember odáig, hogy már nem tud akarni. Ahhoz ugyanis, hogy akarjon, jövőkép és cél kell. Ha nincsenek célok, egyetlen pontra szűkül az élet: egyedül a túlélés számít. Elképesztő reménytelenség ez!” – fogalmazott Vecsei Miklós, majd feltette a kérdést: „Kinek a dolga lenne segíteni?” Ezután arra kérte a lelkinap résztvevőit, hogy ki-ki fogalmazza meg az ezzel kapcsolatos gondolatait. Délután a jelenlévők arra a kérdésre keresték a választ, hogy mit mond minderről Timothy P. Schmalz alkotásának fekvő alakja. Zlinszky János odaült a padra a hajléktalan Jézus mellé, és onnan olvasta fel a Szentírásból választott tanításokat.
A lelkinap arra is példát adott, hogyan változhat meg egy-egy kilátástalan élethelyzet, ha van, aki odaszánja magát a másik ember felemelésére. Vecsei Miklós most a remény képeit vetítette: cigány gyerekek a színes játszószőnyegen, iskolájuk kerítését festő gyerekek, megújuló otthonok. Képeket láthattunk, villanásokat olyan pillanatokról, amikor a Jóisten elmosolyodik. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a változások mögött mindig emberek állnak, akik segíteni, változtatni akarnak. Hajlandók vagyunk-e elindulni a rászorulók felé?
A résztvevők előzetesen azt a feladatot kapták, hogy szólítsanak meg egy nyomorúságban élő embert, lépjenek egy lépéssel közelebb hozzá, tudják meg a nevét, és igyekezzenek másodszor is találkozni vele. Dabóczi Kálmán arra biztatta a jelenlévőket, mondják el egymásnak, mit éltek meg e találkozások során.
A napot szentmise zárta. Megváltozott a terem berendezése. Középre asztal került, az áldozatbemutatás oltára. Körbe pedig székek, amelyek összekapcsolták a résztvevőket. A szentmise celebránsa és szónoka, Sajgó Szabolcs SJ a házasságtörő asszony evangéliumi történetéhez kapcsolódva hangsúlyozta, hogy Jézus itt senkit sem vádolt, és tanítása felemelte a körülötte állókat. A Párbeszéd Háza igazgatója arra buzdított, hogy ha nehéz élethelyzettel találkozunk, ne pusztán az emberi bölcsesség alapján cselekedjünk, hanem az vezessen bennünket, amire a Jézushoz fűződő élő kapcsolatunk tanít. „Ő vezessen, még ha nem is egészen értem, hová. Legyünk nyitottak, vegyük észre magunk körül a testi-lelki szükséget!” – kérte a szónok.
Az Erdő Péter bíboros, prímás kezdeményezésére 2016 tavaszán indult Hetvenkét Tanítvány Mozgalom a katolikus társadalom szakmai alapú kapcsolat- és hálózatépítését tűzte célul maga elé. A főpásztor szándéka az volt, hogy összefogás jöjjön létre az egyes szakmacsoportok keresztény képviselői között, foglaljanak állást a szakterületükhöz tartozó kérésekben, és véleményük jelenjen meg a társadalmi párbeszédben is. Tizenhat szakterületen indult el a közös gondolkodás, hogy igényes szakmaisággal és hiteles személyes tanúsággal felmutassák az evangélium erejét és tisztaságát, s ezáltal aktív véleményformálóként legyenek jelen a közéletben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..