Tizennyolc év múltán a nemzet – XI. Piusz 1938-as rádióüzenetének szavaival – „a béke méltósága" után vágyva vívta ki szabadságát – ha csak néhány napra is. Aztán csak a „hallgató egyház” őrizte a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus emlékezetét. Nem elsősorban és kizárólag a látványos ünnepségek emlékezetét őrizték, hanem annak az országos előkészítő lelkipásztori munkának eredményét, amely sokáig erőforrás maradt a diktatúra évtizedeiben. Történetírásunk nagyra értékeli, hogy Magyarország – Trianon tragédiája után, 1938-ra – ha nem oldotta is meg égető társadalmi problémáit, de gazdasági értelemben lábra tudott állni. Kevesebb szó esik viszont arról a “csodáról”, hogy a magyar katolicizmus Prohászka Ottokár által kezdeményezett megújulása nem tört meg, sőt 1938-ra új rügyeket fakasztott a KALOT és az egész „keresztény reformkor” mozgalmaiban. Az eucharisztikus kongresszusok sorozatát Maria Emilia Tamisier francia asszony kezdeményezése indította el Lilleben. Zarándoklatok, majd nemzeti konferenciák után ugyancsak francia polgárok fogtak össze a cambray-i érsekkel, hogy XIII. Leó pápa hozzájárulásával megtarthassák 1881-ben Lilleben az első nemzetközi kongresszust. Olyan ország nagyvárosában, ahol már nagyon felgyorsult az elvilágiasodás, főleg az ipari munkásság soraiban. A kongresszusok célja a keresztény katolikus hit társadalmi erősítése volt, valamint – már akkor! – a világiak egyházi missziójának tudatosítása.
Az 1938-as budapesti kongresszus megrendezését az 1927-ben hivatalba lépő Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás kezdte szorgalmazni, alig két évvel kinevezése után, de igyekezete csak 1936 őszén hozott eredményt. Kezdettől fogva Szent István évét, halálának 900. évfordulóját látták a legalkalmasabb időpontnak. Serédi Jusztinián törekvése az volt, hogy e nagy vallási megmozdulás segítségével is felül kell emelkedni a felekezeti korlátokon: az egész nemzet ünnepévé kell azt emelni, hiszen a már 1917 óta fenyegető kommunista és az 1933 óta jelentkező nemzetiszocialista veszéllyel és minden istentelen törekvéssel szemben el kell mélyíteni a keresztény elkötelezettséget.
A XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus éveken át történő lelki, szellemi és szervezési előkészítését tizennégy bizottság irányította. Ezekben magas rangú világi személyek is szerepet vállaltak. A hitbuzgalmi bizottság hatáskörébe tartozott a mintegy 2500 gyóntató, áldoztató, miséző pap szervezése is. Mintegy tízezer katona, negyvenezer fiatal és 330 ezer férfi áldoztatására készültek fel. A közvetlen előkészületi évben lelkigyakorlatokat, konferenciabeszédeket tartottak a diákoknak, állami és közalkalmazottaknak, értelmiségieknek és hivatalnokoknak egyaránt. Az 1938. május 26-tól 29-ig tartó kongresszus eseményeit átélt nemzedékek életük végéig, illetve máig őrizték, illetve őrzik azok emlékét. A korabeli technika által lehetővé tett tömegrendezvények addig nem ismert eseményt jelentettek. Abban az időben, amikor a pápák még nem utaztak, nem hagyták el az Örök Várost, szinte egy mai pápalátogatással ért fel, hogy XI. Piusz legközvetlenebb munkatársát, Eugenio Pacelli bíboros államtitkárt küldte el képviselőjeként Budapestre. Személyét ezért a legmagasabb egyházi és állami tiszteletadással fogadták. Az a tény, hogy Pacelli bíborost egy év múlva pápává választották, a budapesti látogatását még fontosabb emlékké avatta. Az Oktogonon elhangzott szavai hosszú évek múltán is visszhangoztak a polgárok emlékezetében a romokban heverő fővárosban: „Megvallom, hogy őseiknek díszét, a vendégbarátságot nemcsak méltón megőrizték, hanem annyira megnövelték, hogy nem lehet semmi mással összehasonlítani, mert Budapestet kitörölhetetlen betűkkel beírták a történelem arany lapjaira.”
A Hősök terén tartották a kongresszus megnyitó ülését, amelyen felolvasták XI. Piusz pápa levelét. Ez világosan utalt a világot fenyegető háborúra és az Eucharisztiát mint az emberek és népek közötti szeretet és béke forrását magasztalta. A bíboros legátus nagy beszédében is kifejezésre jutott, hogy „velünk szemben sötétlik az istentelenek frontja, az antikrisztus felemelt öklét rázza az ég ellen, és mindaz ellen, ami nekünk a legszentebb". Ne feledjük, hogy nemcsak a Szovjetunióban élő katolikusok, de a hitleri Németország katolikus egyháza sem képviseltethette magát a budapesti eredményen. A kongresszus programjaként Jézus szavait idézte a bíboros: Ez az én parancsom: szeressétek egymást. Majd így folytatta: „Mi, tudatában gyöngeségünknek, de Krisztusban erőteljesen, helyezzük ezt a világraszóló ünnepnapot az Eucharisztia szent jele alá, és kérjük: jöjjön el a te országod, az igazság és élet, a kegyelem és szentség, az igazság, a szeretet és a béke országa.”
Ha átlapozzuk a kongresszusi énekrend füzetét, nemcsak a kongresszusi himnusz, a „Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat…” – Koudela Géza műve – ismerős hetven év után is, de a népénekekben is felismerjük a Szent vagy Uram, illetve a Hozsanna kincseit. A szervezést dicséri a programfüzet, mely minden részletre kiterjedő tájékoztatással segítette a részvételt, közlekedést, tájékozódást. Az első nap főbb eseményei: 150 ezer fiatal szentmiséje, ahol háromszáz pap áldoztatott, a papok gyűlése, ahol Tóth Tihamér professzor, a későbbi veszprémi püspök volt az előadó és Dalla Torre gróf, a L’Osservatore Romano főszerkesztője. A második napon volt missziós konferencia, ifjúsági nagygyűlés munkásifjak részvételével, családkonferencia, az Actio Catholica szerepét tárgyaló gyűlés. De ezen a napon is volt lehetőség a külföldi vendégek megnyilatkozásaira. Százötvenezer férfi éjszakai szentségimádása a Hősök terén az egyik legemlékezetesebb eseménye volt a kongresszusnak. A később sok év börtönt szenvedett Csávossy Elemér jezsuita páter szavára százötvenezer férfi ismételte: tiltakozunk! „Isten szent nevének minden ocsmány káromlása ellen, Isten kihívó tagadása ellen, minden lerombolt, felgyújtott, megszentségtelenített templomért, minden igazságtalanul bebörtönzött és legyilkolt papért, minden galádul elrabolt iskoláért és kórházért – tiltakozunk!” Az eucharisztikus hajó esti dunai menete és a Szent Gellért- hegy fölött a „lángoló kereszt a népek éjszakáján” – volt a leginkább látványos esemény május 27-én. A Duna két partján már délután sok százezernyi sokaság várta ezt az eseményt. A különleges tűzijáték mondanivalóját erősítette a hangszórókon át felhangzó Ez nagy szentség valóban kezdetű ének.
A magyar falu gyűlésén Kerkai Jenő jezsuita, a KALOT alapítója is felszólalt. Sürgette a falusi fiatalság lelki, társadalmi és gazdasági problémáinak megoldását. A KALOT május 29-én tizenötezres naggyűlést tartott. Kerkai páter Árvalányhaj az oltár előtt című beszédében kijelentette többek között, hogy „a néplélek kutatói a sok külsőség mellett nem vették észre magát a falusi ember lelkét. A falusi legényeket férfias vallásosságra kell nevelni. A szociális kérdés megoldása is Krisztus. A kongresszus záró szentmiséje még verőfényes napsütésben zajlott le, de az utána tartott eucharisztikus körmenet végét már szakadó zápor mosta el. Pacelli bíboros államtitkár búcsúbeszédét is csak a rádió tudta közvetíteni. „Az egyház tudja, hogy nem kerül a tévedések és előítéletek útvesztőibe, mikor arról van szó, hogy megértse az új idők új szükségleteit. (…) Nem a világtól való visszahúzódás, hanem a világ meghódítása az Eucharisztiából táplálkozó szeretet-apostolkodás lelke.” E mondataiban felsejlett a húsz évvel későbbi II. vatikáni zsinat visszavonhatatlan ígérete.
