A Szentlélekkel eltelt férfiú…

A felületes ember úgy gondolja, hogy ellentét van karácsony és karácsony másnapja, az Úr születésnapja és Szent István vértanú ünnepe közt. Biztos, hogy az angyalok békeszózatával nehezen egyeztethető össze István ellenségeinek fogcsikorgatása, a születés ellentétesnek látszik a halállal, az öröm a gyásszal.  Mégis van egy alapvető egység a két nap között. Hiszen tegnap Krisztust ünnepeltük, ma pedig az ő katonáját; tegnap is megnyílt az ég, hogy földre szálljon az Isten fia, s ma is megnyílik az ég, hogy befogadja a hűséges tanú lelkét; tegnap is Krisztust láttuk a jászolban, ma is őt látjuk Istvánnal együtt az Atya jobbján; tegnap megcsodáltuk Jézust, aki a Szentlélek erejéből fogant, ma pedig megcsodáljuk azt a férfiút, aki Szentlélekkel eltelve megvallotta az Üdvözítőt; tegnap is a mennyei Atya szeretetét csodáltuk szent fia megtestesülésében, ma ugyanez a szeretet ragad magával minket István „megistenülését” látva.

Elmélkedjünk Szent István vértanúról úgy, mint a Szentlélekkel eltelt férfiúról! Diakónussá választásakor is feltétel volt, hogy „Lélekkel eltelt bölcs ember” legyen (ApCsel 6,3). Amikor ellenfelei vitába bocsátkoztak vele, azért nem volt esélyük győzelemre, mert az István szavaiban megnyilatkozó Szentlélekkel nem tudtak szembeszállni (vö. ApCsel 6,10). Miközben Isten Lelke megnyitotta előtte az eget, hogy láthassa a megdicsőült Jézust, gyilkosainak legnagyobb bűne és elvakultságuk legfőbb oka éppen az volt, hogy „ellenálltak a Szentléleknek” (ApCsel 7,51). Szent Istvánt eltöltötte a bölcsesség, a tudomány és az értelem Lelke. Az Apostolok cselekedeteinek 52. fejezete majdnem teljes egészében az ő beszédét tartalmazza. Szavai tanúsítják jártasságát az Ószövetségben. De nemcsak ismerte az írásokat, hanem értelmezni és alkalmazni is tudta őket. Ezt a képességet a Szentlélektől kapta.

A Biblia évében számos konferenciát, kiállítást és hangversenyt rendeztünk a Szentírással kapcsolatban, sok buzdítást is hallottunk Isten szavának olvasására. De talán nem hangsúlyoztuk eleget, hogy minden bibliaolvasást a Szentlélek segítségül hívásával kell kezdenünk, és a közben kapott kegyelmekért való hálaadással kell befejeznünk. E nélkül kitesszük magunkat annak a veszélynek, hogy a bibliaóra egyszerű ismeretgyarapítás lesz, sőt, az is előfordulhat, hogy félreértjük Isten szavát, vagy megbotránkozunk a nehezebb részletein, anélkül, hogy megcsodálnánk Isten „nevelőművészetét", amellyel elvezette népét a pogány emberek erkölcsi szintjéről egy olyan magaslatra, amely már az ellenség szeretetét és az önzetlen, tiszta istenszeretetet is ismerte.

Csodálatos az az út, amelyen Isten népe eljut a sokistenhittől a tiszta egyistenhitig, a többnejűségtől az egynejűségig, a hetvenszer hétszeres bosszútól az ellenségszeretetig, a halál utáni élet tagadásától az örök boldogság utáni vágyakozásig. Ezt azonban csak az a hívő érti meg, aki végigolvassa a teljes Bibliát, figyelembe véve a szent hagyományt és az egyház hivatalos magyarázatait is, és közben állandó kapcsolatban van azzal a Szentlélekkel, aki nemcsak a sugalmazásnak, hanem az értelmezésnek is a Lelke. Szent Istvánt az erő, a bátorság Lelke is eltöltötte. Ezt hívjuk lelki erősségnek. Nem félt a túlerőtől, a megkövezéssel járó kínos haláltól. Szívesen és örömmel áldozta életét Krisztusért és egyházáért. És hogy önzetlen, szép halála mögött mennyi erő rejtezett, azt leginkább abból látjuk, hogy haldokolva – a Mester példája szerint – még arra is képes volt, hogy ellenségeiért imádkozzék: „Uram, ne ródd föl nekik ezt a bűnt!” (ApCsel 7,60). Biztosak lehetünk abban, hogy a halálában megmutatkozó erő és szeretet hozzájárult Saul megtéréséhez is. Bár Saul ekkor még helyeselte István megkövezését, lelke mélyén már elindulhatott az a folyamat, amely a damaszkuszi úton teljes átalakulását eredményezte.

Vajon nem vagyunk gyávák és erőtlenek, amikor hitünkről tanúságot kellene tennünk, és felebarátainkat közelebb kellene vinnünk Jézushoz és egyházához? Amikor egy-egy csoportot bevezetek az érseki kápolnába, gyakran az az érzésem, hogy sokan csak azért nem hajtanak ott térdet, mert félnek megvallani a hitüket, attól tartva, hogy a csoport egyes tagjai ezért megmosolyogják vagy megszólják őket. Pedig ma már nem kell véres üldözéstől tartani. Igaz, van szélsőliberális „terror”, amely maradinak, elavultnak bélyegzi a keresztény erkölcsöt. Miközben ők „a másság tiszteletéről” szónokolnak, mi miért nem merjük megvallani keresztény másságunkat? Miért nem várjuk el, hogy ezért tiszteljenek bennünket? Számos deviáns, a társadalom jövője szempontjából kártékony magatartásforma követői dicsekszenek „másságukkal”, mi pedig szégyelljük azt, hogy keresztények vagyunk, s hogy számunkra szent a család és érték a tisztaság?

Miért hisszük el, hogy maradiak vagyunk? Miért nem látjuk be, hogy a szabados liberális erkölcs egyáltalán nem modern, hanem kétezer éve elavult? A Római Birodalom hanyatló korszakának erkölcsisége mennyivel modernebb, mint az a keresztény erkölcs, amely újjászülte és virágzó kultúra termőföldjévé tette a romhalmazzá lett antik világot?

Ne féljünk semmiféle üldözéstől! A népek apostola, Szent Pál – Istvánnal együtt – üzeni nekünk: „Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy kísértésbe esni" (1Kor 10,13). „Ti vagytok a föld sója” – mondja az Úr Jézus (Mt 5,13). Ha mi is megromlunk, Európának – és azon belül hazánknak – el kell pusztulnia. De nekünk nem az a küldetésünk, hogy sodródjunk a világgal, és együtt pusztuljunk vele, hanem az, hogy keresztény hitünk és erkölcseink által megmentsük hazánkat és Európát.