A szentek nyomában

Az atombomba híre lázba hozott: gondoltam, atomfizikus leszek. Aztán az egyik osztálytársam elvitt a műegyetemi sportrepülőegyesületbe, elmélyedtem a repülőgép tervezésben; gondoltam, repülőmérnök leszek. Az érettségi szünetben öcsém elcitált egy lelkigyakorlatra, amelyet Mehrle Tamás domonkos szerzetes tartott. Nagyon nagy hatást tett rám, ugyanakkor óriási lelki harc is dúlt bennem: mert udvaroltam egy lánynak, ráadásul latinból mindig bukdácsoltam. Végül letettem az érettségit, s a kétségeimet is: gondoltam, laikus testvér leszek a domonkos rendben. Tamás atya erre azt mondta: a szerzetesnek engedelmeskednie kell! Rábólintottam. – Akkor adja be a klerikusi kérvényt! Így kezdődött – idézi fel hivatásának kezdeteit az idén nyolcvanéves Hankovszky Miklós Máté domonkos, kanonok, a farkasréti XXIII. János pápa Szeretetotthon lelkésze. 1948 őszén vonultam kolostorba, tíz napra rá beöltöztettek, a Máté rendi nevet kaptam. Sopronban kezdtem a rendi stúdiumokat. Édesanyám az imakönyvéből két lapot adott búcsúzóul – egyiken a szülőkért, másikon a hivatásért szóló imával –, és azt kérte, mondjam el ezeket mindennap. Elszürkülhet még egy pap hite is, mint az unott aranyműves kezében az arany, ha nem imádkozik és elmélkedik eleget. Két év múlva a rend nem működhetett tovább, tanulmányaimat az esztergomi szemináriumban folytattam. Hamvas Endre püspök 1953-ban szentelt pappá az esztergomi egyházmegye szolgálatára, mert addigra lejárt a hároméves ideiglenes szerzetesi fogadalmam, és nem lehetett újabbat tenni. A zuglói Hermina úti Szeplőtelen Fogantatás-kápolnában kisegítő miséző lettem, valamint önálló hitoktató hat iskolában. 1956 januárjában kerültem Kemencére; mínusz húsz fokos hidegek köszöntöttek. Tésára jártam hitoktatni – az országút a magyar- csehszlovák határ volt, mire a határőrök jól ismertek, nyár végén visszahelyeztek Pestre a Bosnyák téri kilenc káplán egyikének. A forradalom miatti kijárási tilalommal nem törődtünk, ha este beteghez kellett menni. Egyszer egy eszméletlen, idős hölgyhöz hívtak, föladtam a betegek kenetét, tisztába is kellett tennem, s a gyógyszerek híján ajánlott feketekávét megfőznöm, megitatnom vele. Ez idő alatt hét ember jelent meg a plébánián, és két órán keresztül kutattak a szobámban. Később is jöttek, ünnepek előtt röpcédulákat kerestek. Korábban püspöki engedéllyel eskettem egy ávós századost, aki barátian figyelmeztetett, hogy sürgősen menjek vidékre, mert egyike vagyok annak a háromszáz papnak, akik ellen elfogatási parancsot adtak ki. Az én papíromat legalulra tette, ami kéthétnyi haladékot jelentett… Hollókő éppen megüresedett, megpályáztam, elnyertem – Endrey Mihály apostoli kormányzó azonnali hatállyal áthelyezett. Június 2-án költöztem, másnap már hiába mentek értem. Ám havonta fölkeresett két ávós tiszt, mikor kaptattak föl a buszmegállótól a faluba vezető úton, már tudtam az asszonyoktól. Nem tudtak belém kötni, mert mindig csak a feltett kérdésre válaszoltam – se többet, se kevesebbet. Szerettünk volna nagyobb templomot építeni, de nem sikerült, hiába utaztam hetente a hatóságokhoz. Ám új harangokat tudtunk öntetni az öreg Slezákkal. A kis, XV. századi templom falait meg tudtuk erősíteni, s egy kis karzatot is építettünk, így a lenti kétszáz ember mellett még negyvenen elfértek a templomban. Öt év után mégis kértem, hogy helyezzenek el onnét, mert rádöbbentem, hogy a falu fiatal tanítónője kezd többet jelenteni nekem, mint mások. A VIII. kerületi Szent Rita-kápolnába kerültem, ahol szokásomhoz híven minden misén prédikáltam, amit a következő évben már plébánoshelyettesként a városmajori templomban is meghonosítottam. Bevezettem azt is, hogy a misék imaszándékaira befolyt pénzeket összesítjük, s egyenlően osztjuk szét – én még a plébánoshelyettesi pótlékomat is a közösbe tettem – így minden káplán jól járt, hiszen ha valaki szabadságra ment, akkor is megkapta a részét. Valaki mondta később: úgy látszik, itt a papok szeretik is egymást. 1968 szeptemberében az esztergomi szeminárium spirituálisának tettek meg, plébániavezetést és liturgikát tanítottam néhány hónapig. Majd azt a parancsot kaptam, hogy még abban az évben doktoráljak le, amihez nekem még két tanévet kellett teljesítenem a hittudományi akadémián; több vizsgát letettem. Márciusban a Bakáts téri plébániára költöztem, aztán júniusban újra káplán lettem a Szent Rita-templomban öt évre. Emiatt tanulmányaim megszakadtak. Nagyon érdekeltek az akkor sorra megjelenő zsinati iratok. Foglalkoztatott Karl Rahner egyik felvetése, amely szerint minden embernek megadatik a halál előtti utolsó pillanatában, hogy dönthessen Isten mellett vagy ellen. Megkértem Rómából a temetési szertartás latin szövegét, amelynek bevezetőjében a szertartás dogmatikai összefoglalását is olvashattam. Magánszorgalomból magyarra fordítottam, és befűztem egy spirálfüzetbe a lapokat. 1972-ben történt, hogy Szakos Gyulával – a későbbi székesfehérvári püspökkel – beszélgetve kiderült, a liturgikus bizottságban akkor kapták meg a temetési szertartás szövegét fordításra. Mondtam, nekem megvan, s odaadtam a füzetet. Négy nappal később az országos liturgikus tanács jegyzőkönyvvezetőjének neveztek ki, s majdnem húsz évig dolgoztam ott, kilenc liturgikus könyv kiadását készítettem elő. Püspökkari megbízásra ideiglenes zsolozsmás-könyvet állítottam össze, ezer oldal legépelése, engedélyeztetése után is két hónapig naponta mentem a „Szent Ritából” a nyomdába korrektúrázni. Lékai László bíboros adott nekem egy német nyelvű, nyolckötetes kiadványt a szentmise egyetemes könyörgéseivel. Javasolta, hogy írjak hasonlót a magyar mentalitásnak megfelelően. Írtam adventi, nagyböjti, húsvéti időre, hétköznapokra, A, B, C évre egyetemes könyörgést szentekről, rituálékról is közel ezerkétszázat – tekintélyes méretű anyag lett belőle. Mikor elvittem a bíborosnak, nagyon megköszönte, s továbbadta a liturgiáért felelős püspöknek, ő a liturgikus bizottságnak – de talán még mindig úgy van összekötve, ahogy átadtam. Mindenesetre rajtam kívül a pécsi egyházmegyében, valamint a jezsuiták révén az amerikai magyarok körében használják. Életem során igyekeztem végigjárni a magyar szentek lába nyomát; több mint száz dossziéba gyűjtöttem a szentekről szóló dokumentumokat, fényképeket. 1974-től négy évig a pesti Jézus Szíve-templomban szolgáltam, aztán a bíboros külön kérésére megpróbáltam visszahódítani a híveket a budai Bartók Béla úti Szent Imre-kápolnába. Beindult a közösségi élet, színvonalas énekkórus működik ma is. 1991-ben betegségeim miatt – túl a negyvenedik tüdőgyulladásomon – kértem nyugdíjazásomat. A XXIII. János pápa Szeretetotthonban másfél évtizede misézek. Szembetegségem miatt tavaly vaknak nyilvánítottak, de erős nagyítóval nagyon nagy betűs szöveget el tudok olvasni, és amit lehet, igyekszem megjegyezni. A napi prédikációban évente más témákat járok körül. A bibliaórákat Mózes első könyvével kezdtük, mára az Apostolok cselekedeteinél tartunk. A Szentírást ötvenkét éven keresztül olvastam, most már csak hallgatom; havonta végigvettem az Újszövetséget, évente az Ószövetséget; sok mindent tudok kívülről belőle. A Biblia első könyve Jézus előtt ezerötszáz évvel született, az utolsó pedig Jézus születése után közel száz esztendővel. Nagy távolság, mégis felfedezhető, hogy ami Mózes könyvében kezdődik, az utolsó könyvekben nyer értelmet. Így például: vajon miért szerette jobban Isten az Ábel által bemutatott áldozatot Káinénál? János levelében ott van a válasz: Ábel nagyobb hittel mutatta be azt.