Zerline, a szobalány címszerepében (Fotó: SzNSz)
Sosem felejtek el egy viszonylag jelentéktelen mondatot a Hegedűs a háztetőnből. Fekete Gizi drámává avatta…
– …hogy „el kell pusztulni tőled”? Golde szavajárásában egyszerre van benne a zsörtölődés – a legkritikusabb pillanatokban vágja Tevje fejéhez – és az a nagy szeretet, ami összekapcsolja ezt a két embert. És tudod, mi történt? Gregor Jóska azt mondta, Szolnokon Törőcsik Mari hasonlóképpen kulcsmondattá tette ugyanezt a frázist…
Megadatott, hogy húsz év elteltével újból eljátszhatta egyik első szerepét, amely azonnal országos hírt hozott. Nem is akármit: a Tragédia Éváját. A nők nőjét. Ritka tapasztalat lehetett arra nézvést: miben fejlődik egy szerep a színész, az ember tapasztaltabbá válásával.
– Egy színésznőnek az is hatalmas ajándék, ha egyszer Éva lehet. Akkor már nem élt hiába! Évát játszani azt jelenti, hogy mindent eljátszott a pályán. Benne van minden nőalak. Föl lehetne sorolni a hatalmas Shakespeare- meg Molière-hősnőket, akik egy-egy képben megjelennek. Az első Évám tapasztalatlan volt, naiv, ártatlan. És rettenetesen boldog! A második Évám? Szintén boldog volt, de a naivsága, ártatlansága elveszett már. Inkább megfontolt volt. Talán kicsit bölcs. Talán kicsit érett. Talán kicsit asszonyi.
Amikor újból megkapta Ruszt Józseftől, megfordult olyasmi a fejében, hogy pótoljon valamit, amivel húsz évvel korábban nem volt elégedett? Tapasztalatok, technikai megoldások, amelyek most végre a birtokában vannak…
– Akkor én azt tudtam. Ott tartottam emberileg, színészileg. Ezen nem lehet változtatni. Nem várhatunk többet egy színésztől, mint ami benne van. Természetes, hogy most már sokkal előbbre jutottam, így két évtized múltán jóval gazdagabb tapasztalatokkal éltem meg Évát.
Az első előadás igazi legenda volt, annál is inkább, mivel ezzel nyílt meg a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház. Ádámként akkor is, másodszor is Szalma Tamás állt az oldaladon. Lucifert pedig Gábor Miklós alakította…
– Nekem már az is fölfoghatatlan volt, hogy Gábor Miklós mellett állhatok… Kicsi gyerek voltam, amikor a
Valahol Európábant vetítették. Nekem Gábor Miklós volt a nagy álom, a nagy csoda. A nagy példakép. Sohasem gondoltam, hogy egy nap majd vele játszhatom. A legnagyobb öröm az volt, hogy szeretett és biztatott.
Furcsán hangozhat, hogy egy magafajta kvalitású színésznőt is el-elfog a kicsinyhitűség, a kételkedés…
– Nem szeretek hazudni. Főleg önmagamnak nem. Nem is akarok. Én ilyen vagyok: sokszor kishitű és sokszor gyáva. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egyre ritkábban fordul ez elő, mert tudatosan nevelem magam. Mindazonáltal ma is az önkívületig tudok izgulni, ha például hosszú szünetet követően játszom újra egy szerepet, és úgy érzem, nem volt elég lehetőség a fölfrissítésre.
Mennyire alakítható a színész? Az ember, aki érzésekből, indulatokból és – mint halljuk – félelmekből áll, meddig hagyja magát elvezetni rendezőktől, partnerektől? Vagy inkább az a kész színész ismérve, hogy a maga törvényei szerint alakítja a megoldásait?
– Akadt dolgom olyan rendezővel, aki csökönyösen ragaszkodott a fixa ideájához. Nem hagyta, hogy én bogozzam ki magamból a szerepet, hanem erőszakosan rám akart húzni valamit, amihez semmi közöm. Nem ez az ideális. Szerencsés vagyok, amiért remek iskolába jártam. Szinetár Miklós csodálatos pedagógus volt, kivételes érzékkel indított útnak minket. A főiskoláról meg egyenesen a világ legcsodálatosabb színészpedagógusa, Ruszt József kezébe kerültem. Olyan legenda volt, akinek a tanításait mindannyiunknak, akik vele dolgozhattunk, kötelességünk életben tartani. A mester és tanítvány kapcsolat kicsit olyan, mint a szerelem. Valami furcsa, nagy találkozás, amit nem lehet megmagyarázni. Hogy mennyire ismert, arra jellemző: mindig mondogatta, hogy negyvenévesen leszek kész. Boldoggá tett, amikor azzal fogadott: beértem, érett színésznőnek lát.
Tudja egy pályakezdő színész, hogy hová szeretne eljutni a pályán?
– Nem! Én legalábbis csak annyit tudtam, hogy mindig százszázalékosan akarok teljesíteni. De nem fordult meg a fejemben semmiféle „innen oda”. Mindig azt hittem, hogy már készen vagyok… És mindig rájöttem, hogy ez még mind semmi. Valahányszor egy kicsit előbbre jutottam, ráébredtem, honnan léptem előre. Csak a mögöttem lévő utat láttam. De nem volt előttem út.
A színészélet külső körülményei nemigen kedveznek a mérlegelő, érlelődő emberi fejlődésnek. Igaz, Fekete Gizi nem is afféle „büféző” típus.
– Annak a színészethez semmi köze! Legfurcsább tapasztalataim egyikét kezdő színésznőként szereztem Kaposvárott. Számomra Olsavszky Éva volt a csillogó, nagy színésznő. Igazi csillag. Osztrovszkij Erdőjében együtt játszottunk. Sohasem felejtem el, amikor összegördült a függöny. Üres és ijesztő lett minden. Előadás után meggörnyedve, kicsit összezuhanva ballagtunk haza ketten. Nem volt csillogás, nem volt társasági élet. Akkor éreztem először, hogy akármilyen volt a mai előadás, az most megszűnt. Vége. Nem lehet rá hivatkozni, nem lehet fölakasztani a falra. Holnap egy újat kell fölépíteni.
Két holnap között… A színész élete eszerint hiánylét?
– Az. Hiánylét. Nekem ezt kitölti a család. Anélkül borzasztó lehet. A két holnap közt nekem mindig ott voltak a gyerekek. Ők is az énem egészét kapták, és nem a színésznőrészét.
Cibakházán, Debrecenben, polgári szülők gyermekeként hogyan bukkant felszínre a művészi elhivatottsága?
– A cirkuszban! Én ugyanis előbb akartam színésznő lenni, mint hogy színházban csak meg is fordultam volna. De lenyűgözött a vándorcirkuszok varázsa. Nem is a mutatványok! Jóval inkább a csillogás, a fények, az adrenalin. Az „aznap esti másállapot”, ahogyan az ember a közönség előtt létezik. A mai napig sem tudom eldönteni, hogy amikor a légtornász keze kicsúszott a partnere kezéből, mi is történt valójában. Anyukám igyekezett megnyugtatni, hogy ez mind a hatás érdekében történik. Én azonban nem tudtam ebbe belenyugodni. Hogy képesek ezek megtéveszteni ennyi embert? Oroszlánszagot éreztem, holott csak egy gebét vezettek körbe. Volt ebben valami titok. A cirkusz volt nekem a színház. Meg a mozi Cibakházán. És sokat hallgattuk a rádiót Nagymamával.
És persze a cirkuszban ott a színészet hiánylétjellege is: tündököl, azután szertefoszlik. Lehet, hogy egy kisgyerek lelkében ott bujkál már ez a gyógyíthatatlan nosztalgia az elérhetetlen, az illúzió, az ideák világa iránt?
– Az biztos, hogy sohasem akartam más lenni, csakis színésznő. Orvos, stewardess – ezek komolytalan ábrándok voltak. Igen, magával ragadott ez a sebzettség iránti vonzalom, ami közös a színházban és a cirkuszban.
Hová helyezné a hangsúlyt: a színész olyasvalaki, aki fontos gondolatokat közvetít, avagy olyasvalaki, aki megmutatkozik?
– A gondolatnak kell megmutatkoznia! A közvetítendő szituációnak, személyiségnek, helyzetnek, lelkiállapotnak. Eszköz vagyok. Médium.
És ha olyasvalami médiumának kell lennie, amivel nem képes azonosulni?
– Na, az nem megy. Amiben nem érzem jól magam, abban nem működik a médiumságom. Ezért kell mindig elérnem, hogy akármi áron, de meglegyen a jó közérzetem. Csak akkor tudok közvetíteni, ha én mint „médium” boldogan föl tudok oldódni. Ha valamivel nem értek egyet, megkeresek benne valamit, amit el tudok fogadni. Vagy amivel már annyira nem tudok azonosulni, hogy szinte boldogan közvetítem az ellenérzésemet. Amikor Gaál Erzsi a Bernarda Albában azt követelte meg tőlem, hogy bújjak bele egy valóságos koporsóba, az bizony lelki próbatétel volt.
A történet azt példázza: hártyavékony a határ a színész személyes és színpadi létezése, intimitása között. Van egyáltalán határ?
– Ahogy a Zerlinén dolgoztam, megdöbbentem, mi mindent hozott föl a szerep személyes életemből. Olyasmiket, amikkel magam sem szembesültem soha, és nem is szívesen teszem. Nagyobb bátorság ezt megmutatni, mint mondjuk levetni egy ruhadarabot. Na de éppen ez a színház titka. Ha elmondanám, mi mindent idézett föl bennem Zerline, akár egy gyónásban vagy egy pszichoanalízisben, szertefoszlana a titok. A néző nem az én küzdelmeimre kíváncsi. A színház dolga az, hogy a néző a saját meghasonlásaival, vívódásaival szembesüljön, nem pedig a színészéivel. Ha megmarad a misztikum, a néző akkor találja meg a saját mélységeit. A katarzis a titok által valósulhat meg.
Nem is biztos, hogy a pszichoanalízis a legtalálóbb hasonlat. A színészé áldozati szerep…
– Arra gondol, hogy fölviszem a bűneiket a keresztfára?
Magára veszi az ő bűneiket is. Krisztusi dolog. Hisz a katarzis: áldozat a színpadon, hogy általa megtisztuljunk.
– Igen. Ha optimális helyzetben vagyunk. Az kell hozzá, hogy minden résztvevő föláldozza magát. Hogy a katarzis legyen a fontos, ne az egyéni megmutatkozás.
Sok színész hajlamos arra, hogy bevált és sikeres megoldásait hurcolja szerepről szerepre, színpadról színpadra. Öntől ez igazán távol áll. Tudatosan védekezik a klisék ellen?
– Mindenképp jót tesz, ha a színészt minél szélesebb skálán foglalkoztatják. Akkor nem annyira fenyeget a klisék veszélye. Valószínűleg könnyebb lenne azon a bizonyos egyetlen sínen végighaladni. Sok színésznő így tesz. Azt hiszem, nem húzgálok ki fiókokat. Az az érdekes, hogy sohasem keresek hangot. A figura megteremti. Az a kis lény, aki akkor belém költözik.
Semmi „beéneklés”?
– Beéneklés van. De az lelki beéneklés. Odarakni a lelkemet arra a magasságra vagy abba a mélységbe, ahol a figura van. Nagyon fontos.
Amikor az Egyedül című monodrámát játszotta, Kaló Flórián azt mondta nekem egy tévéinterjúban: egy-egy percre az az érzése támad, mintha Domján Edit állna a színpadon…
– Magam is azt hiszem, hogy eljött ezekre az előadásokra. Nagy ajándék volt az a szerep, annál is inkább, mivel nagyon készültem a személyes találkozásra. Nagyon szerettem a művészetét és a lényét. Közel állónak éreztem az egyéniségét a magaméhoz. Szerettem volna kiérdemelni a barátságát. Aztán, mire a Madách Színházba kerültem gyakorlatos színészként, ő már nem élt. Engem a családi élet mentett meg, ha nem is egy öngyilkosságtól, de az összeomlástól mindenképpen, ami egy színésznőt bármikor utolérhet. A színész sokkal érzékenyebb a többi embernél. Erőteljesebben élünk meg konfliktusokat. Sebezhetőbbek, megtépázottabbak vagyunk. Kiszolgáltatottabbak. Csakhogy nekem gyerekeim vannak, akikért felelősséggel tartozom. Editnek nem voltak. Azt hiszem, ez nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy eldobta az életét. Miután én mindkettőt százszázalékosan akartam csinálni, nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. Ma már úgy látom: a sors, amely osztályrészemmé lett, valahogyan találkozott a vágyaimmal.
