– Orvos akart lenni, de inkább átkacsintott a paragrafusok világába. Nem bánta meg?
– Az egyetemi felvételijeimről mindig „helyhiány miatt elutasítva” tartalmú, nagy boríték érkezett vissza. Aztán váltottam, és 1973-ban felvettek a jogtudományi egyetemre, pedig előtte akadt olyan, ma is neves ismerősöm, aki nevetve azt vágta a szemembe: „akkor lesz belőled jogász, amikor belőlem római pápa”. Szerencsére tévedett. Az egyetemi éveim alatt végre olyan helyre kerültem, ahol a tudás számított. Kerestem a régi tanítómesteremet is, hogy elújságoljam: „nem adtam fel”. Jóval később kaptam a hírt, hogy már nincs köztünk. Hiszem, hogy ez a göröngyös, sokszor bizony szenvedéssel átszőtt út kegyelmi állapot volt, melynek harmónia, derű és boldogság lett a jutalma. Nem bánom, hogy „bekebeleztek” a paragrafusok.
– Ha Ön nem is lett orvos, Tamás fia az lett. Önállóan döntött, amikor jelentkezett az orvosi egyetemre, vagy anyaként a háttérből egy kicsit irányította a pályaválasztását?
– Nem volt erre szükség, Tamás mindig az orvosi pályára készült. Alig múlt kétéves, amikor ketten maradtunk. Ez a sors fintora, hiszen megbicsaklott a szülői minta. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, és az emberi ésszel már-már végletesnek tűnő helyzetben is hinni, dolgozni, küzdeni kell az életért, a kisfiamért, egymásért. Fiam már óvodáskorától nyelveket tanult, zeneiskolába járt, és a Szent Imre-templom hittanosa volt. Én pedig büszke vagyok rá, hogy ezt a hivatást választotta, mint ahogy arra is, hogy boldog férjként él.
– A parlamenti képviselőséget „megélhetési politikusként”, passzióként is fel lehet fogni egyesek szerint, ám Ön missziónak tekinti. A pénz vagy a gazdaság világában, netán a jogásztársadalomban is tudott volna karriert csinálni. Ehelyett még is a missziót vállalta az ország házában.
– Az anyagi világ hívei, amikor karrierről beszélnek, általában beosztásban, vagyonban, hatalomban gondolkodnak, de egy istenfélő embernek a karrier szolgálat. Hívő ember nem arra gondol, hogy meddig jut, hanem, hogy mennyire tud megfelelni a keresztény ember elé támasztott követelményeknek. A karrierem értéke csupán annyi, amennyire segíteni tudok a hazámnak abban, hogy talpra álljon, hogy biztonságosak legyenek a hétköznapok, és ne elvágyódjanak innen az emberek, hanem ide iparkodjanak. Ha már a misszió kifejezést használjuk, akkor való igaz: el kell hitetni a társadalommal, hogy jó célért dolgozunk, s az országnak és minden polgárának személyes érdeke a sikeres kormányzásunk.
– Politikusként hogy látja, mi szükséges hazánk lelki-szellemi megújításához?
– Magyarország egy része lelki és szellemi értelemben elvesztette önmagát. A társadalom önépítése, szokásrendje az első és különösen a második világháborút követően durván megszakadt. Az emberek rákényszerültek arra, hogy új és idegen szokásokat vegyenek át, összezavarodott a hazaszeretet fogalma, elvesztette értelmét a hit és a hűség. Gondoljuk meg, hogy míg korábban a hűség a hazára vonatkozott, addig az ötvenes évektől a párthoz kellett hűségesnek lenni; míg korábban a keresztényi szeretet volt a vezérelv, később az árulás, az osztályellenség lett az együttélés elvárt iránytűje, s ez megmérgezte a társadalmi kapcsolatokat, az emberi és a családi viszonyokat. Manapság pedig egyesek azt szeretnék elhitetni, hogy a pénz a mindenható, ami megméri az emberi sorsok értékét is. Csodálkozzunk-e hát azon, hogy sok emberben zavar támad? Azt nem hiszem, hogy ott lehet folytatni, ahol a polgári történelem szálai egykor megszakadtak, de fel kell fedeznünk a hagyományok között minden olyan pozitív igyekezetet, magatartást, mintát is, amely segítheti visszatérésünket egy élhetőbb világhoz.
– Joggal lehetünk büszkék magyarságunkra, még ha gyanús szemmel néznek is ránk az elmúlt ciklusban kitaposott, jellegzetesen magyar út miatt. Az öröm azonban még várat magára. Mikor beszélhetünk majd arról a jellegzetes magyar virtusról, amely mindig a miénk volt? No, nem a „sírva vigad a magyar” szólásra gondolok...
– Az a természetes, ha minden nép fia büszke a hazájára, és ha nem gondolja alábbvalónak magát senki másnál; sem egyéni, sem közösségi értelemben. A magyarság azonban önmagában véve nem érték. Csak akkor válik azzá, ha cselekedetekben is megnyilvánul, alkotásban, együttműködésben, a haza jó hírének gyarapításában, a magyar közösség életerejének növelésében. Ez a sorsközösség tudata. A büszke magyarság nem hőzöngést jelent, és semmiképpen sem keverném össze a virtussal, ami azért a bátorságról és az emberi próbatételekről is szól. Isten szereti azokat, akik a tőle kapott képességeiket ki tudják bontakoztatni, teremtett mivoltuk határait képesek bővíteni tehetségük, merészségük és jókedvük által. A „magyar virtus” a merész emberek, az Istenben és önmagukban bízó, önálló személyiségek sajátja, s egy szolgaságból felemelkedő társadalomnak újra meg kell tanulnia, hogyan élhet a függésmentes, szabad cselekvés lehetőségeivel. Isten megadta ehhez a képességet, a diktatúrák azonban megtorlással válaszoltak az ilyen kezdeményezésekre. Hány jóságos, bátor embert pusztítottak el, mert merészebb és önállóbb volt annál, hogy elfogadja a kereteket, amelyek közé kényszeríteni akarták!
– Másfél év után ismét megerősítették tisztségében: az ország háznagyasszonya – egyesek szerint „házvezetőnője” – lett. Hogyan fogadta az első felkérést? Hiszen nem volt előzménye ennek a státusznak…
– Sokan sokféle megközelítésben teszik fel nekem ezt a kérdést. Feltételezem, arra kíváncsiak, hogy miként reagálok a kérdésükben elrejtett bántó szándékra. Én csak mosolygok a „házvezetőnő” kifejezésen. Nagy elismerésnek és megtiszteltetésnek tartom, hogy Kövér László házelnök úr újra jelölt e feladat ellátására. A házbizottsági meghallgatásom után az Országgyűlés egyhangú szavazással döntött arról, hogy a következő négy évben folytathatom a megkezdett munkámat. A január 1-jével életre keltett intézmény új formai és tartalmi felépítésére kaptam bizalmat. A munkát megkezdtem, de e tisztség tartalmának kiteljesítésére ebben az országgyűlési ciklusban lesz majd igazán lehetőségem. Elsődleges feladatom az Országgyűlés képviselete más állami szervek, civil- és egyéb szervezetek rendezvényein, valamint a nemzetközi kapcsolatokban, a külföldi partnerekkel folytatott tárgyalások során.
– Rendkívül sokszínű az élete, hiszen egyszer a szlovákiai Zoboralján találkozik a magyar anyanyelvű magániskola pedagógusaival, máskor Szerbiában képviseli a házelnököt egy református püspök ünnepélyes beiktatásán. Torontóban a Szent Erzsébet-egyházközség nagytermében ünnepi beszédet mond, a somogyi megyehéten pedig családról, gyökerekről, hivatásról beszél. Szervezi a Magyarországra akkreditált nagykövet asszonyok találkozóit, megjelenik a cigánytelepen éppúgy, mint nagyberuházások átadásán, és szüntelenül azért lobbizik, hogy érték teremtődjön a legkülönfélébb területeken…
– Az elmúlt bő egy év alatt háznagyként elsősorban a nemzetközi kapcsolatokat ápoltam külföldön és itthon protokolláris eseményeken. Több alkalommal kaptam felszólalási lehetőséget Brüsszelben, az Európai Parlament ülésein. A hazai eseményekkel, ünnepségekkel, avatásokkal, megemlékezésekkel kapcsolatban a házelnök úr felkérésére jártam el. Előfordult, hogy a hazai egyházi vezetőkkel vettem részt közös programokon, vagy közreműködtem azok előkészítésében. Az egyik ilyen találkozót a pápai nuncius úr is megtisztelte jelenlétével, ez a találkozás számomra örök emlék marad.
Saját szervezésű rendezvényeken igyekeztem ápolni kapcsolatainkat a Budapestre akkreditált nagykövet asszonyokkal, akik örömmel tettek eleget hortobágyi és somogyi meghívásomnak. Ebben a körben igyekeztem bemutatni a hazai kulturális nevezetességeket, beszélgettünk történelmünkről, hagyományainkról, a családról, Magyarország Alaptörvényéről, és igyekeztem megszerettetni a hungarikumokat is. Somogy megyei kötődésemet most sem kívánom feladni, hiszen büszkeséggel tölt el, hogy munkámmal hozzájárulhattam például a Kaposi Mór Oktatókórház nagyberuházásának megvalósításához, valamint segítséget nyújthattam a Kaposvári Egyetem fejlődéséhez. Ez a kötődés az életem része.
– A lelkében uralkodó harmónia sugárzóvá teszi, és ezt vélhetően politikustársai is érzékelik. Pünkösd lévén elkerülhetetlen a kérdés: jut-e idő ilyenkor némi önmagunkba tekintésre, mérlegelésre, hálaadásra?
– Mindig kell időt szakítani erre, nemcsak a Szentlélek eljövetelének ünnepén. Hiszem, hogy a Szentlélek jelen van minden megbocsátó gondolatban, az emberi segítségnyújtásban, a tapintatos, gyengéd szeretetben. Ezen az ünnepen, mint már oly sokszor, gondolatban megköszönöm a szüleimnek, hogy felneveltek, megkereszteltek, és vallásos életre neveltek. Folyamatosan kérem a Szentlélek segítségét, hogy adjon erőt, kitartást azon az úton, amelyre Jézus hívott mindnyájunkat.
