Az nem „elemi csapás”, hogy Szomália lakosságát polgárháború sújtja. 2009-ben több nyugati segélyszervet elűztek az országból, azzal, hogy „nyugati eszméket terjesztenek”. 2010-ben az ENSZ élelmezési programjának munkatársai közül többet meggyilkoltak, ezért a szervezet ugyancsak elhagyta az országot. A szunnita iszlám országban – furcsa ellentmondásként – az éhínséget saját érdekei miatt elősegítő al-Shabab szélsőséges terrorszervezet e nyomor miatt lett most mindinkább „kegyvesztetté”. A polgárháború történeti gyökere, hogy Szomália északi része angol, déli része olasz (fasiszta) gyarmat volt 1960-ig, amikor is Mohamed Sziad Barre tábornok került hatalomra puccsal. A különböző klánok uralma fölött katonai diktatúrát épített ki. 1977-ben Etiópia egy részébe is bevonult, ahol szomáliai etnikumú lakosság élt. Az angol gyarmati örökség folytán némileg fejlettebb északi „Szomáliföld” 1991-ben kikiáltotta függetlenségét, viszonylag demokratikus államszervezettel, de – jellemző módon, a környező iszlám államok miatt – sem Európa, sem az Egyesült Államok máig nem ismerte el, hiába rendelkezik egy független állam minden megkívánt tulajdonságával. Emiatt Szomáliföld ugyan jobb helyzetben van, gazdasági fejlődése mégsem tud igazán kibontakozni.
Kelet-Afrika termékeny földjén a leküzdhető vagy vízgazdálkodással legalább enyhíthető szárazság, a polgárháború és korrupció elleni küzdelem jelenthetné a hosszú távú segélyt, mely nem halat, hanem jól használható hálót adhatna az afrikai ember kezébe. Egyházi szervezetek – például a német Misereor – ebbe az irányba igyekeznek haladni.
Ha a fejlődést segítő európai és amerikai szervek nem önzetlen szándékkal teszik a dolgukat, aligha lehet megoldani az említett problémákat. És akkor sem, ha nem sikerül megfékezni az iszlám szélsőségesek térhódítását.
