A részvét bölcsei egykor és ma

Örök mottónak is szívesen választanám Andrej Tarkovszkij idézett sorait, amelyeket a szovjet–orosz rendező halála évében, huszonöt évvel ezelőtt vetett papírra. A filmről, a megörökített időről gondolkodó alkotó metafizikai kérdéseket felvető jegyzetei kivételes érzékenységről tesznek tanúságot. Támadhatatlan, minden valóságra kiterjesztett művészeteszménye jutott eszembe az idei Budapesti Wagner-napok, a Lohengrin, a Trisztán és Izolda és különösen a Parsifal kapcsán. Tarkovszkij mondatai részeikre bontva is rímelve reagálnak a zenedráma „tudattalanjára”. Ez az egymásrahangoltság a géniuszok találkozása a közös ideában. Csúcspont és határ az emberiség kultúrtörténetében. A „legtöbb, mi itt tudható”, amelyet a színelátás bizonyossága igazol majd.


   
Nike Wagner a „vallás vagy művészet, egyház vagy színház” polémiát is tárgyaló Parsifal-tanulmányában írja: „Az ünnepi szent színjátékkal az újabb valláspszichológia is foglalkozott, és azt állította, hogy kétségkívül keresztény műről van szó, amely hivatalos teológiai tanok között is megállná a helyét. De legyen szó akár blaszfémiáról, magánteológiáról, idézett ájtatosságról, pszeudovallásosságról, megváltásdrámáról vagy az egyetlen igaz vallásról, a mű megértését mindenképpen a krisztusi kereszt és annak szenvedéssel, bűnnel és bűnhődéssel kapcsolatos tematikája, ikonográfiája és allúziói, kellékei és rítusai határozzák meg. A Parsifal passiójáték, kultusz, rituálé.”
   
Wagner látnoki–prófétai szellemi végrendelete Tarkovszkij egyetemes igénye szerint, „saját hangján” közvetít imát, hitet, reményt, szeretetet. Nincs benne semmi sematikus vagy közhelyes. A Parsifal sokrétű, bonyolult, mégis világos vonalú viszonyrendszere – forgáspontjában a „célos” szenvedéssel – tisztán tükrözi az ember sérültségét, megváltásvágyát és mindenkori evangéliumi hivatását. Tarkovszkij is vallja, hogy az emberlét értelme a szenvedés, amely nélkül nem lehet „felfelé törekedni”. A „boldogság” érzésénél – folytatja – sokkal fontosabb, hogy megerősítsük a lelkünket a valóban isteni szabadságért vívott küzdelemben, mely szabadság akkor valósítható meg, ha a rossz elutasításával egyensúlyt teremtünk a jó és rossz között.
   
A részvét váltja meg a világot! Sejtjük?! Érezzük?! Tudjuk… Krisztus követőinek, a „nyolc boldogság” kiválasztott, bölccsé vált balga szentjeinek még dolguk van. Fegyverük a felnőtté válás küzdelmében pedig csak az Áldozat és a Szeretet lehet. Ez az élet (és a művészet) valódi értelme…

Fotó: Pető Zsuzsa (MűPa)