A rákosi vipera védelméről

Rákosi Mátyás uralkodása idején nevét parlagi viperára kellett változtatni, és hosszú évekig így szerepelt a szakirodalomban. A korábban az ausztriai Burgenlandban és Erdélyben, Kolozsvár környékén is honos kígyó ma már csak hazánkban él kis számban, védelme, megmentése így különösen is indokolt. Eltűnését a sztyeppmaradvány területek, rétek, legelők feltörése és a tudatos emberi pusztítás okozta. A természetvédelmi hatóság 1974-ben védetté, majd 1988-ban fokozottan védetté nyilvánította, de több nemzetközi egyezmény is védi. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1993-ban kezdte el azt a programot, melynek keretében a tenyésztelep létesült, ahonnan aztán a fiatal állatokat eredeti élőhelyeikre telepítik vissza.

 

A rákosi vipera elevenszülő, a nőstények hat-tizennégy fiatalt hoznak világra. A kiskígyóknak azonban sajnos sok ellenségük van, egyebek mellett gólyák, gémek, varjak és ölyvek pusztítják őket. A tenyésztelep nagy bokszaiban élő állatokat felül háló védi, de a rákosi vipera színezetével úgy beleolvad környezetébe, hogy a fű között sütkérező állatot alig lehet észrevenni. A telepet meglátogató hazai és külföldi szakemberek egyöntetű véleménye szerint az utolsó pillanatban sikerült megmenteni a teljes kipusztulástól ezt a gyakorlatilag teljesen ártalmatlan kígyót.

A telepen már korábban is megfordultam, így aztán miután meghallgattam Péchy Tamás beszámolóját a legújabb eredményekről, körbejártam a területen. Nyáriasan meleg volt az idő, hét ágra sütött a nap, a kopár legelőn villámgyors homoki gyíkok cikáztak, de láttam néhány fürge gyíkot és egy fiatal rézsiklót is. A telep közelében kis tavacska van, ahová a környék madarai inni és fürödni járnak. Amikor odaértem, néhány zöldike szállt el a víz mellől, a bokrok között barátka csettegett, majd egy szajkó érkezett valahonnan. Egy közeli fa ágára ült, sóváran nézte a vizet, de közeledni nem mert. Nagyon szomjas lehetett, mert alig mentem odébb, máris leszállt, és mohón inni kezdett. A fűből jókora sisakos sáskák szálltak fel a lépteim elől, repültek néhány métert, aztán újra leereszkedtek. Levelibéka kezdett brekegni, de alig szólalt meg, nyomban többen is csatlakoztak hozzá. Próbáltam megkeresni őket a távcsővel, de nem sikerült, zöld színükkel teljesen beolvadtak a levelek közé. Nem messze fácánkakas verdesett a szárnyával, majd hangosan kiáltott, később egy zöld küllő ugyancsak hangos „klü-klü-klü-klü”-jét hallottam. A magasban egerészölyv keringett, „hié” kiáltása messzire szállt, két dolmányos varjú károgva felelgetett egymásnak, majd mezei nyúl szaladt át a földúton hazafelé tartó kocsi előtt. Útközben barátommal a telepről beszélgettünk. Megnyugtató érzés volt tudni, hogy a gondos és szakszerű védelmi munka eredményeképpen a hazai, de egyben az általában vett hüllőfauna egy értékes tagja megmenekül a kipusztulástól.

Fotó: Bécsy László