A könyvnek két viszonyulási stratégiája és két elméleti szempontja van. Ami az előzőeket illeti: egyrészt üdítő módon tartózkodik a tanbeli bírálat és az erkölcsi feddés gesztusaitól (bár helyenként, ha fontosnak ítéli, világos elméleti határokat húz meg), másrészt mindenekelőtt megérteni kívánja a posztmodern embert, s a jóindulatú közeledés módján viszonyul hozzá. Elméleti szempontból a szerző elsősorban filozófusként méri fel a posztmodernt, s egyrészt az foglalkoztatja, hogy miként egyeztethető össze a sokszínűség és a pluralizmus posztmodern ünneplése valamiféle általános egységgel, az egység valamiféle általános fogalmával, másrészt az érdekli, hogyan kapcsolható össze a történelmi esetlegesség ténye a történelemben is lehetséges végérvényességről alkotott keresztény meggyőződéssel.
Válóczy József szemmel láthatóan azok közé tartozik, akikről könyvében úgy beszél, hogy „felszabadító lehetőségként” fogják fel a posztmodernnel való találkozást. Könyvében ennek a felszabadító találkozásnak olyan – rendszeresen visszatérő és hordozóalapként szolgáló – kifejezések a lenyomatai, mint a gyengeség, a töredékesség, az üresség, a kiüresedés, a paradoxon, a levezethetetlen egyediség, az egyszeri és személyes találkozás, a magány és az alázat. Az az alázat, az a töredékesség tudatából fakadó szerénység, amelyet Válóczy József a posztmodernhez viszonyulni próbáló kereszténységtől megkíván, magát a könyvet is áthatja: jelentős részét ugyanis a posztmodern kérdéskörrel keresztény szempontból foglalkozó könyvek tartalmi összefoglalása és kivonatolása alkotja, vagyis a szerző szerényen pusztán betekintést igyekszik adni egy olyan világba, amely mindeddig el volt zárva a magyar olvasó elől. Elsődleges szellemi támpontjait eközben az extravaganciáiról ismert római bencéstől, Elmar Salmanntól kölcsönzi, akinek elgondolásaival a jelek szerint szinte maradéktalanul azonosulni tud.
A posztmodern paradoxonjaihoz megértéssel viszonyuló könyv végül maga is paradoxonnal zárul. A történelemről egyes számban beszélni többé nem hajlandó (Jean-François Lyotard), hanem már csak történetek középpont nélküli sokféleségével számoló (Hayden White) posztmodernnek olyan történelemképet kínál fel kapcsolódási pontként, amely nemcsak hogy egyetlen összefüggő folyamatnak látja a történelmet, de normatív középpontot és célt is tud adni neki. Hogy egy ilyen szellemi ajánlat valóban alkalmas lehet-e a párbeszédre, annak azokból az esszékből kell majd kiderülnie, amelyek megírására könyve végén a szerző ígéretet tesz – és amelyeket minden olyan keresztény csak reménykedve várni tud, akit valamennyire is foglalkoztat a kereszténység sorsa korunk szellemi helyzetében.
(Válóczy József: A megosztott Logosz. Posztmodern gondolkodás és a kereszténység újrafogalmazásának kísérletei a teológiában, Szent István Társulat, 2013)
