A nyitott szem misztikája

Ahogy az sem ritka, hogy nyersen provokatív figyelemfelkeltésre használják fel a nézeteit olyanok, akik valószínűleg meg sem értették igazi szándékait. Nyugodtan kijelenthető azonban, hogy bár a Münsterben hosszú éveken át fundamentális teológiát oktató Metz iskolát hozott létre, s tanítványai Európán kívül Észak- és Dél-Amerikában is folytatják törekvéseit, a katolikus gondolkodás utolsó nagy generációjához tartozó teológus egyedülálló jelenség: teljesen besorolhatatlan, és még jóval nyolcvanadik életéve után is meglepetésekkel szolgál. Legújabb meglepetése, hogy A nyitott szem misztikája címmel néhány héttel ezelőtt megjelentette a keresztény spiritualitással és misztikával foglalkozó írásainak gyűjteményét.


   
A magyar olvasó hosszú ideig elsősorban Karl Rahner tanítványaként ismerhette, hiszen Metz kiegészítéseivel és jegyzeteivel jelent meg magyarul is Rahner vallásfilozófiai fő műve. A rendhagyó tényezők viszont már e ponton elkezdenek sorjázni. Hiába volt a tanítványi körből Rahner talán legközelibb barátja, a legnagyobb tisztelet hangján is elutasító bírálattal illette tanára gondolkodását, s a hetvenes évektől elméleti síkon teljes mértékben elfordult tőle. Szintén rendhagyónak számít másik szellemi támpontja: a zsidó gyökerekből táplálkozó frankfurti iskola történelemfilozófiai látásmódja, amelynek hatása a mai napig érzékelhető Metznél – bár éppen a leglényegesebb pontokon szakít vele. Metz egyik legközelebbi szövetségese Jürgen Moltmann – de pontosan az utóbbinál középponti jelentőségű szentháromságtan és keresztteológia területén teljes közöttük a nézeteltérés. Az elmúlt évben a mai filozófia világán belül meghatározó szerepet játszó Jürgen Habermas úgy nyilatkozott, hogy napjaink filozófiája éppen Metz gondolkodásán keresztül talál kapcsolatot a teológia tartományával- ám Metz évtizedek óta kérlelhetetlenül bírálja a frankfurti gondolkodót. A Metz nevéhez fűződő úgynevezett új politikai teológiát szoros kapcsolatba szokás hozni a felszabadítás teológiájával – csakhogy mára egyértelművé vált, mennyire eltérő pályára lépett a két megközelítésmód, és az ezredforduló óta Metz nem is beszél a dél-amerikai teológiai törekvésekről. Sokan úgy vélik, Metz egyszerűen a vatikáni katolicizmus teológiai bírálói közé sorolható – mintha nem látnák, milyen ritkán észlelhető tisztelettel szól az I. vatikáni zsinatról. És a sor még hosszan folytatható lenne.
   
Természetesen eleve az a kifejezés is meglepetést kelthet, amellyel Metz saját szemléletmódját illeti. Az „új politikai teológia” azonban nem a kereszténység és a pártprogramokhoz kötődő politika kínos öszszefonódásainak újabb esete, hanem pontosan a politikai programoktól kívánja függetleníteni az intézményes kereszténységet, azzal együtt, hogy újra politikaivá teszi, azaz kiemeli a magánélet köréből (deprivatizálja), s megvilágítja kézzelfogható társadalmi jelentőségét. Apolitikum itt (némi leegyszerűsítéssel) az ember konkrét társadalmi és történelmi létezésére, magára a társadalmi valóságra vonatkozik, amelynek elharapózó embertelensége, a szubjektumok iránt érzéketlen mechanizmusa, az idő látszólagos végtelenségét feltételező fejlődésmámora az ember méltóságát megmenteni képes instanciáért kiált.
   
Ezt a tényezőt az új politikai teológia a szenvedők tekintélyében jelöli meg. A nyitott szem misztikájának is ez a kiindulási pontja: Metz meggyőződése szerint azzal párhuzamosan, hogy Jézus tekintete elsődlegesen az emberek szenvedésére, nem pedig az emberek bűnére irányult, a kereszténységnek vissza kell szereznie a szenvedés iránti érzékenységét, még akkor is, ha mások szenvedése elkerülhetetlenül megsérti előzetesen kialakított vallási bizonyosságainkat. A kereszténységnek nem csupán megváltást kell hirdetnie a bűnösöknek, de az igazságosság reményét is cselekvően fenn kell tartania az ártatlanul szenvedők égbekiáltó nyomorúságát látva. Ennek nyomán a mai fragmentált szellemi körülmények között a legkevésbé sem magától értetődő egyetemességi igény jelentkezik Metznél: van egységes, egyetemes emberi történelem, csakhogy a szenvedéstörténet alakját ölti. Az új politikai teológia emlékezetet kíván szerezni a szenvedők kiáltásának, meggyőződése szerint ugyanis a fejlődés és a technikai jólét biztosítása érdekében Európa a szenvedőkről megfeledkező kulturális amnéziába süllyedt, ami mélységesen embertelenné teszi az uralkodó racionalitást. Az európai ember „szívének hétköznapi posztmodernizmusa”, mindent töredékekre szabdaló és az egyik töredéken megtelepedő jovialitása szűkös provincializmust eredményez: a nyugati világban élő ember ugyan minden nyomorúságról értesül, ám az információk kiskorúvá teszik: bénultan igyekszik biztosítani kényelmét, visszahúzódva szűk világának határai közé.
   
Pontosan ezzel helyezkedik szembe a nyitott szem misztikája, az a „politikai misztika”, amelynek Metz szerint a kereszténység alapvető erényévé kell válnia. Jézus követésének „megfelezését” jelenti, ha a misztika kizárólag befelé fordul – mert aki nem az Istenről kialakított felfogásában, hanem magában Istenben hisz, annak a hite elsődlegesen felébredést, kifelé vetülő éles látást jelent. A nyitott szem misztikája a látás iskolájába vezeti be az embert: annak tudatában, hogy konkrét „szövetség” van Krisztus passiója és az emberek szenvedéstörténete között, s ezért a Krisztusba vetett hit pontosan a kézzelfogható és a történelmi szenvedésre tesz érzékennyé bennünket. Minden misztika „az én halálát” kívánja: a keresztény ember esetében úgy, hogy elsősorban a másik szenvedésére lesz érzékeny, nem abszolutizálva a sajátját.
   
Metz legnemesebb törekvései közé tartozik, hogy megőrizze Isten istenségét. Ezért tartózkodik a spirituális zsargontól, és soha nem az érzelmekhez szól. Hosszú oldalakon ír az imádságban élő panaszról, szenvedélyről és kétségekről, s ennek nyomán folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy Isten több mint tétova vágyaink visszhangja, több mint a kérdéseinkre adott válasz, s nem olyan kispolgári nyugalmat ad, amelyben nyoma sincs az Istent hiányoló vágyakozás szomjának. Joggal tart attól, hogy erőtlen apátiába fullad a kereszténység, s hiába vallanak szóban mást, a keresztények valójában már nem várnak semmit. Prófétaként figyelmeztet arra, milyen könnyen banálissá válhat a nyugati ember élete: a másik szenvedését észlelő „hétköznapi misztikával” igyekszik elejét venni az egyéni élet és a kultúrák önmagukba záródó kifulladásának.