Idehaza a hímek csak július végén kezdenek repülni, és rendszerint délután, amikor nincs már rekkenő hőség. Ritkán kerülnek szem elé, csak az talál rájuk, aki kifejezetten keresi őket. Az avatatlan szem általában a sédkender virágain látja őket szívogatni. A hím többnyire tölgyfák lombjain vagy sűrű, magasra nőtt kökénybokrok tetején figyeli az arra repülő, élénk narancssárga folttal díszített nőstényt. Ez utóbbi igen sokáig él, sokszor még októberben is repül, petéjét a már fátyolos napsütésben egyesével rakosgatja a kökényágacskákon, a mi szemünkkel alig látható rügyek mellé. Könnyen megtalálja a megfelelő petéző helyet, hiszen potroha végén a finom érzékelő szőrzet ezt a célt szolgálja. A háromszáz éve elhunyt Linné, aki nemcsak nagy botanikus volt, hanem az élővilág nagy szisztematikusa is, ennek a fajnak „A Nyír Pillangója” nevet adta, latinul Papilio Betulae. Talán rendszeresen megfigyelte a lepkéket a nyírfák körül, és ezért nevezte el így a fajt. Valóban, sokszor előfordul, hogy magányosan álló fákra több tucat példány is odatelepszik, és lesi a környéket. Ha egyikük fölrepül, több példány is rárajtol, és szemmel alig követhető sebes, körkörös repülésbe kezdenek, hogy egymást messzire elűzzék. Néhány perc kergetőzés után aztán mindegyik visszatér a megszokott levelére – hacsak egy lesipuskás másik hím el nem foglalta már a helyét. Akkor aztán újra jön a legénykedés, a légi-akrobatamutatványok sorozata. Egy ilyen magányos fa körüli hímlepke játszadozásában-legénykedésében gyönyörködhettem nemrég a Pilisben. A perpatvar sosem torkollott háborúságba, nem estek egymásnak tömegesen a viszálykodó hímek, pedig volt bőven belőlük. Elgondolkoztam ezen. Lám, itt a példa előttem, és ez csak egyike a megszámlálhatatlannak. Újabb bizonyíték arra, hogy a teremtés jó: a személyes viszálykodások, kisstílű önös érdekek nem csapnak át magasabb, populációs szintre. Mindenki elrendezi egymás között a baját. Az Atya ezt is eltervezte úgy, ahogy kell. De hiába élhetne az ember a teremtésben, és hiába lehetne a része. Saját tudományától már nem lát, sőt igyekszik egyre jobban világiasodni, és a maga törvényeit lefektetni. Más szóval: egyre távolabb kerülni a teremtő Atyától. És így a jézusi tanítást se érti, ami ugyancsak arra szólít, hogy a személyes gond ne váljék a szomszéd vagy a közösség gondjává, tessék azt elrendezni egymás között.
Ez a szép, kecses, sebesen röpködő, a hátulsó szárnyán farkocskával díszített teremtmény minderről mit sem tud. Őbenne az élet folytatódik nemzedékről nemzedékre, úgy, ahogy a teremtő Atyaisten elgondolta. De a Nyír Farkröpér lepkéje se rabja önmagának, nem rabja saját fajának, hanem célját és rendeltetését pontosan betölti: hordozza az életet, ami benne olyan különlegesen testet öltött. Ha ezekről a kicsiny lepkékről az Atyaisten ilyen bámulatosan gondoskodott, hát mi, emberek, nem vagyunk többek náluk?