A nemzet és az egyház őssejtje a család

Közöttünk, keresztények között egyre gyakrabban hallani azt a kijelentést: nem szeretnénk szentek lenni, sőt, már azzal is megelégednénk, ha egyáltalán rendes keresztények volnánk. Ám Isten szemében a szentek a rendes keresztények. Ők azért érdekesek számunkra, mert megmutatják, hogy az életszentség mindenféle életkörülmények között elérhető. Szent István számomra – egészen gyerekkorom óta – ahhoz a tágabb családhoz tartozik, amelyben magam is felnövekedtem. Mindig rokonságot éreztem vele, mert én is olyan keresztény vagyok, mint ő, és ugyanahhoz az egyházhoz tartozom, amelynek ügyét előremozdította. Az ég szentjei a földi valóságot ismertetik meg velünk. Mielőtt a földrajzórán megtudtam volna, hogy hol is van Magyarország, már ismertem a Szentek Legendájából azt a leírást, mely Szent Istvánról szól. Ebből tudtam meg azt is, hogy a szentek nemcsak hogy nem idegenek, hanem ellenkezőleg: hozzánk tartoznak, mi pedig őhozzájuk, és azt is megtanulhatjuk tőlük, hogy miképp váljunk szentté, azaz Isten szemében rendes keresztényekké.
Amiért Szent Istvánt mindig is irigyeltem, az nem koronája vagy királysága volt, hanem a családja. Szinte már azért „szentté kellett válnia”, mert olyan családból származott, amely igazán szent életű emberekből állt. Felesége, a passaui Boldog Gizella II. Szent Henrik császár testvére volt. Fiukat, Imrét szintén a szentek között tiszteljük. A hagyomány szerint Szent István királyt a prágai Szent Adalbert bérmálta meg Kölnben – amely nekem, kölni érseknek természetesen igazán nagy megtiszteltetés. Magyarország a keresztény hit által olyan európai nemzetté vált, amely az evangéliumot mélyen kontinensünk lakóinak szívébe véste. Szent István élettörténete azt mutatja, hogy a nemzet, az állam és az egyház őssejtje a család. A család előbb van, mint az állam. Régebbi, mint a társadalom.

A család jelentőségét, jogait és méltóságát nem csupán az állami törvényhozás biztosítja, hanem eredetétől, mondhatni születésétől fogva előtte áll minden társadalmi csoportosulásnak. Itt válik igazán érthetővé: európai civilizációnk lényeges alapját a családok képezik. Olyan alkotóelemek ezek, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, amelyeknek érvényt kell szerezni, mégpedig a közjó érdekében. Az isteni teremtés rendje szerint a család egy nőből és egy férfiből áll, akiket a házasság köt össze, és e kötelékben adnak életet gyermekeiknek. Így lesz a házasságból család, így lesznek végül a Szentháromság, az Isten képmásává. Ezért szent a házasság és a család. Az egyház, valamint az állam feladata, hogy védje, támogassa és óvja a családot mindenben, amiben szükséges. Szent Istvánt csak úgy lehet megérteni, mint egy család, mégpedig mint egy szent család tagját. Ő maga is ennek a példájára igyekezett felépíteni és alakítani királyságát. Általa és családja által vált Magyarország szeretetre méltó, szépséggel, termékenységgel és az emberek szorgalmas munkájával megáldott hellyé, amelyet az hívő emberek, a szent életű családok, anyák és apák, papok, szerzetesek és püspökök élete is megszentelt. Szent István király ünnepe idén, 2009-ben nem valamiféle jámbor, nosztalgikus esemény kell hogy legyen, amikor nehéz szívvel tekintünk a múltra, és fájó szívvel beismerjük: így volt ez egykor. Nem! Istennél semmi sem megy veszendőbe. Amivel egyszer is fáradoztunk, azt bármikor újra életre lehet hívni, hogy sok gyümölcsöt teremjen. Isten a XXI. század Magyarországától azt várja, hogy olyan néppé váljon, és olyan nép maradjon, ahol az embereket a tízparancsolat védi, és ahol a teremtésre tisztelettel és alázattal tekintenek. Európának szüksége van Magyarországra, arra a szenvedésben, háborúban és szükségben megerősödött népre, amely soha nem hagyta magát legyőzni.

Szent István országát örökre Isten anyjának ajándékozta. Mondhatni: intézőként, megbízottként vette át egy időre Mária kezéből az országot, hogy azt az ő szándéka szerint irányítsa. Egy ilyen államfelfogásban soha nem tudott az a nyugat-európai abszolutizmus kialakulni, melyben a király azt mondja: „Az állam én vagyok.” Szent István inkább azt mondta volna: „Királyságom Mária.” Szent István úgy értelmezte királyságát, hogy ő csak gondozója és nem tulajdonosa azoknak az embereknek, akiket rá mint intézőre bíztak. Ha ez a fajta államfelfogás megmaradt volna a középkortól egészen az újkorig, akkor az európai kontinens sok szenvedéstől és nélkülözéstől menekült volna meg. Szent István koronáját mindig a Máriától kapott feladat szimbólumaként fogta fel. Előtte vállalt felelősséget a rábízott országért és annak népéért. A kereszten függő Üdvözítő utolsó hagyatéka édesanyja volt, amikor is Máriára pillantva azt mondta Jánosnak: „Íme a te anyád” (Jn 19,27). És azt olvassuk a Szentírásban: „Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.” Ez Szent Istvánra is igaz. Királyi házába fogadta Máriát, és ezáltal tette Magyarországot Mária-tisztelő országgá, ő maga és honfitársai pedig Mária testvéreivé és Jézus tanítványaivá lettek. Az Úr ezt mondja tanítványainak: „Mindaz, aki megteszi atyám akaratát, aki a mennyekben van, az az én fivérem, nővérem és anyám” (Mt 12,50). Ezért gondoskodott Szent István arról, hogy királyságában Mária látható lakhelyet kapjon. Magyarország városaiban és falvaiban templomokat és kápolnákat emeltetett, amelyekben tisztelték Máriát, és ahol a magyarok számára világossá vált: Mária egy közülünk. Ő egy magyar asszony, és mi hozzá tartozunk. Ez az azonosulás igazi kitüntetést jelentett a magyar nép számára sok más európai nép között. Olyan méltósággal ruházta fel Magyarországot, amely nem veszett el soha, még a hitleri fasizmus és a kommunista megszállás tragikus évei alatt sem. Ezért ünnepelték még azokban a félelmetes években is augusztus 20-án Istvánt, jóllehet az alkotmány ünnepének nevezték e napot. Ezáltal – közvetett módon – még a nem hívők is elismerték, hogy ez a nép formáját, alkotmányát Szent Istvánnak köszönheti, aki ezer év óta egy az ő országával és népével, és hogy ennek a népnek és országnak a jelenben és jövőben is azonosulnia kell Szent Istvánnal. Ez a legbiztosabb út, amely Magyarországot egy áldott jövőbe vezeti. A királyi örökség, amely a magyarokat Szent István óta jellemzi, nem más, mint bátor közösségvállalásuk minden elnyomottal. Nektek, magyaroknak köszönettel tartozunk Németországban és Európában azért a szolidaritásért és bátor helytállásért, amellyel húsz évvel ezelőtt eltávolítottátok a vasfüggönyt.

Szent István legnagyobb gondja ma az ember lenne, ahogy nekünk is az ember a legnagyobb gondunk. Az Isten képmására teremtett ember megfosztotta magát saját koronájától, és elhajította azt. Az ember saját szerencséjének kovácsa kíván lenni. Ez azonban minden mértékben meghaladja erejét. Mert az ember túl kicsiny mérték a másik ember számára. Az embert pusztán a földi élet nem teszi boldoggá. Az ember Isten képére és hasonlatosságára lett alkotva. Ezért mondja a német teológus, Romano Guardini: „Csak aki Istent ismeri, az ismeri az embert.” Csak akinek tudomása van az égiekről, az tud a földiekről is. Mivel azonban manapság erről nagyon sokan megfeledkeztek, az ember nagy veszélybe került, különösen ami életének kezdetét és végét illeti. Az ember embrionális állapotában is ember. Az ember nem emberré fejlődik, hanem emberként fejlődik. Neki szól a háromszemélyű Isten szózata: „Te vagy az én szeretett gyermekem, akiben kedvem telik.” Ezért biztosította Isten az ember számára a világon legbiztosabb helyet az édesanya szíve alatt. Sajnos a nem kívánt gyermekek számára ez veszélyes hellyé vált. Szent Istvánnak fel kell ráznia magyar honfitársait, hogy óvják a még meg nem született gyermekeket, mert ez a biztosítéka Magyarország boldog és áldott jövőjének. És az ember élete alkonyán is több szempontból veszélyeztetetté vált, mert egyes nyugat-európai civilizációkban kezet emelnek a beteg emberre. Az eutanázia borzalmas gyakorlattá vált. Isten akarata az, hogy az ember a másik ember kezei között haljon meg, de ne a kezei által. Bárcsak itt, Magyarországon újra azt lehetne mondani: „jó itt élni és jó itt meghalni”, ami annyit tesz: itt az egyik ember a másik ember felebarátja, aki életében és halálában mellette áll.

Szent István király népének első polgára volt – és mind a mai napig az. Ő lett népének első szentje is. Hatása a mai napig kísér bennünket. Ezért gyűltünk össze Budapesten, hogy jobbja ma is utat mutasson nekünk a sokat dicsért és várva várt új, közös Európa felé vezető úton. Szent István kontinensünk nyugati részének egyik legnagyobb atyja. Feladatunk, hogy Európa útjain megőrizzük nyomait, amelyeket különösen azoknak kell felismerniük és követniük, akik Európáért felelősséget vállalnak, hogy munkájukkal népük javát szolgálják, és ez bőséges áldássá váljon egész Európa számára. Ámen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..