A Nagy Fehér Kabát

 

Az Arató család abban a Mecsek oldalára fölfutó pécsi utcában lakott, ahol a pálosok 1936-ban egy szép nagy templomot és mögötte kolostort építettek. Arató László hétéves kora óta cserkészkedett, előbb a pécsi ciszterci gimnáziumba járt, majd a helyi hadapródiskolában folytatta tanulmányait. „Később, miután a cserkészetet belekényszerítették az úttörőmozgalomba, úgy gondoltam, a cserkészt nem a ruha, a cserkészotthon, hanem a lelki elkötelezettség teszi. Ekkor húsz év körüli fiatalember voltam, aki már egy hadifogságot is átélt.”

A háború végén a hadapródiskolát kivitték Németországba, a még tizennyolcadik életévét be sem töltött fiú így került amerikai fogságba. 1945 novemberében érkezett haza az első hadifogoly-szállítmánnyal. A kommunista hatalom, bár névleg még koalíciós időket emlegettek, rövidesen betiltott minden szervezetet, így a keresztény szellemiségűeket is.

„Ilyen előzmények után arra gondoltam, a megváltozott körülmények ellenére is folytatni kell a cserkészetet. De már minden külsőség nélkül, rejtetten. Tudtam, hogy Csonka Ferenc atya és Wöllner Ferenc, korábbi osztálytársam, ciszterci pap foglalkozik fiatalokkal, elsősorban egyetemistákkal, de szándékosan nem tartottunk kapcsolatot velük. Kezdetben száz körül volt azoknak a középiskolás fiataloknak a száma, akik megmaradtak a régi csapatból. Hamarosan világossá vált: ahhoz, hogy ezeket a gyerekeket meg lehessen tartani, lelki háttér, egy papi személy szükséges.”

Az immár huszonéves fiatalember először volt ciszterci igazgatóját, Kühn Szaniszlót, a kiváló pedagógust kereste föl, aki az iskolák államosítása után nem vállalta a feladatot. „Ezen csak lebukni lehet” – mondta. A belvárosi templom plébánosa – az egyre szorosabb megfigyelés miatt – ugyancsak elzárkózott a fölkéréstől.


 

„Az egyik Jakab-nap alkalmával fölmentem a pálos kolostorba. Arra figyeltem föl, hogy serdülőkorú srácok rúgják a labdát, s közben mindig azt kiabálták: Pál atya, Pál atya… nem láttam senkit papi öltözékben, nyilván ő is a fiúk között rúgta a labdát.”

Várnagy Elemér – becenevén Gigi – nevű cserkésztársával Arató László ezek után bekopogott a pálos kolostorba, azzal a reménnyel, hogy „talán minket is elvállalnak”.

A falépcsőkön, szandálban, csattogó léptekkel rövidesen megjelent Bolváry Pál pálos szerzetes. Diplomatikusan viselkedett, közölte, a felkérést végig kell gondolnia, majd sorolni kezdte az ellenérveit. „Várnagy Gigivel erre úgy gondoltuk: ide is hiába jöttünk. S amikor már elvesztettük minden bizalmunkat, Pál atya fölemelte a kezét: sed contra, azaz ellenben, s mind a nyolc korábbi pontját megcáfolta. A végén pedig megkérdezte: »Akkor hogyan is csináljuk tovább közösen? «”

Bolváry atya – a vatikáni zsinat előtt vagyunk még – számos olyan újítást vezetett be, amelyet később a zsinat kimondott. Az általában tizenöt fős táborokban kialakítottak egy kis oltárt, amelynél Pál atya misézett, s amit ő latinul mondott, azt magyarul fölolvastatta az egyik fiúval. Kereste azokat a liturgikus megoldásokat, amelyek közel álltak a fiatalokhoz.

„A tábortüzek önmagukban hangulatosak: vidámság, játék, s amikor már hamvadt a tűz, Pál atya előhozott valamilyen témát. Izgalmas beszélgetések alakultak ki, s ezekben mindig benne volt a cserkészet lényege: az önnevelésre serkentés az élménypedagógia segítségével. Nem dirigálni, hanem példát adni, s Pál atya nagyon értett ehhez. Arra késztetett mindenkit, hogy lelkiismeret-vizsgálattal, a Jóistennel való kapcsolat elmélyítésén keresztül formálja az életét.”

Amikor 1950-ben – más szerzetesrendek tagjaihoz hasonlóan – a pálosokat is internálták, Pál atya „megúszta” ezt, mert elöljárója előző este valamilyen feladattal Budapestre küldte. Szeptemberben Csellár Jenő tartományfőnök a rendi tanáccsal úgy döntött, három fiatal pálos papot kijuttatnak Nyugatra, egyrészt hogy magasabb végzettségre tegyenek szert, másrészt így biztosítsák a rend továbbélését. A három szerzetes Bolváry Pál, Vincze Tihamér és Rauch Attila volt.

„Csellár elképzelése sajnos kudarcba fulladt. Az a férfi, akivel fiatal szerzetesek kicsempészését szervezte, valójában az államvédelem embere volt. Megjátszotta, hogy segít, akkori pénzben harmincezer forintot kért – ez óriási összegnek számított –, amit ki is fizettek neki. Vonaton, majd gyalog indultak nyugat felé az éjszakában. Alig néhány méterre a határtól egy szurdokon kellett áthaladniuk. Ekkor vagy tíz ávós ugrott a nyakukba. A szerzetesek még indulás előtt megállapodtak az elöljáróval: ha sikeresen átjutnak a határon, odakintről egy szentképre írt egyezményes szöveget küldenek. Az ávósok ezt is megtudták, s ők küldték el a levelet, azt a látszatot keltve, hogy minden rendben van. 1950 októberét írták.”

A három szerzetest Győrbe szállították. Titokban kapcsolatba léptek a kintiekkel, de – mint a nemrég előkerült levelezés bizonyítja – az ávó ezt is ellenőrzése alá vonta. Bolváry Pált három évre ítélték, ebből kettőt leült, majd 1952 karácsonyán váratlanul kiengedték. Visszakerült Pécsre, s ott folytatta a fiatalok lelkivezetését, ahol abbahagyta.

„Elbeszélgetett velünk, s közölte, tevékenységünk a hatalom szemében a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésnek számít, amiért sokévi börtönbüntetésre ítélhetnek mindenkit. Csak akkor folytassuk, ha vállaljuk ezt a kockázatot. Vállaltuk…”

A katakombacserkészet egymástól független kisközösségekre épült. Beléptek a pécsi természetjáró egyesületbe, ugyanis a táborozáshoz engedélyt kellett kérni. Másrészt kimondták: olyan éneket vagy kifejezést nem használnak, amely a cserkészetre utal. Helyette keretjátékként az indiánosdit honosították meg. Minden törzs élén a nagyfőnök állt, segítője a hadifőnök, az őrsöt pedig törzsnek hívták. Hetente legalább két alkalommal találkoztak. Ha lehetett, a Mecsekbe kirándultak, ahol az őrsgyűlésnek megfelelő kiképzést folytatták. Hetente egy alkalommal pedig – fél törzsenként – hittanórát tartottak valamelyik magánháznál.

Pál atya elsősorban a nagyfőnökökkel és a hadifőnökökkel foglalkozott. A nyári táborokban – amikor csak tudott – mindig részt vett, a heti kirándulásokra is elment velük, s arra buzdította a fiatalokat, hogy életkoruknak megfelelő lelki életet éljenek: havonta gyónjanak, tartsák meg az elsőpénteket, legyen lelkiatyjuk. A legtöbben persze rendszeresen nála gyóntak.

„Pál atya a börtön után Komlón, a szénbányánál dolgozott, amelynek akkoriban az ismert kommunista politikus, Vas Zoltán volt a vezetője. Nem titkolta, hogy pálos szerzetes. A bányaraktárba kerestek embert, de a raktáros félt, hogy ilyen múltú embert fölvegyen, ezért elment Vas Zoltánhoz. Mire ő ezeket a felejthetetlen szavakat mondta a raktárosnak: azonnal állítsák munkába, ő legalább nem fog lopni!”

1952-től 1961-ig különösebb zaklatás nélkül folyt az ifjúsági élet. Ez részben annak köszönhető, hogy az indián nyelvre fordított cserkésztörvények közé bevették: az indián nem dicsekszik, és tud hallgatni. Közben csatlakozott hozzájuk az állami gimnázium cserkészcsapata, Ivasivka Mátyás vezetésével. Így jött létre a Sziklatábor fedőnevű cserkészcsapat, a ciszterci 47-es és az állami gimnázium 10-es csapatának földalatti folytatása. A hármas vezetőséget Arató László, Ivasivka Mátyás és „az egésznek lelki-szellemi hátteret adva Pál atya alkotta. Az ő indián fedőneve Nagy Fehér Kabát volt (utalva a pálos habitusra), Ivasivka Szürke Farkas, én Fehér Bagoly néven szerepeltem.”

Pál atya időközben a Piusztemplomba került kisegítőnek, 1956 táján visszavették papi keretbe, de rövidesen ismét eltiltották a lelkipásztori működéstől. Átkerült az Ágoston téri plébániára, sekrestyésnek.

Az 1961-es nagy letartóztatási hullám őt is magával sodorta. A pécsi perben Csonka Ferenc volt az elsőrendű, Bolváry Pál pedig a másodrendű vádlott. 1963-ban, amnesztiával szabadult. „A korábbi ifjúsági vonalat nem lehetett folytatni. A fiatalokat megfélemlítették, beépítették közéjük az állam embereit, a szülők is látták, nem babra megy a játék.”

Cserháti József püspök időben figyelmeztette a pálos szerzetest: el kell hagynia Pécset, ellenkező esetben nagy valószínűséggel visszakerül a börtönbe. Bolváry Pál Budapestre költözött, Surján László orvosprofesszor vette fel a klinikájára valamilyen egyszerű munkakörbe. Később Máriaremetére került sekrestyésnek.

„Közben azon gondolkodott, hogyan tudna mégis kijutni Nyugatra, hiszen idehaza semmi esélye nem maradt az ifjúsági pasztorációnak. Valaki azt ajánlotta neki, jelentkezzen a békepapok moszkvai útjára. (Ezzel kapcsolatos élményeit jobb, ha nem idézem föl…) Nyilván ennek köszönhetően fél évvel később, 1972. június 12-én útlevelet kapott Jugoszláviába. Ott megkereste a felsőbb egyházi vezetőket, de mindenki tartott tőle. Tudták, hogy börtönviselt, s gondolták, lehet, hogy provokátornak küldték rájuk. A végén az egyik egyházi ember mégis súgott neki: gyalog menjen át a jugoszláv–olasz határon, s megjelölte a pontos helyet, ahol sem a jugoszláv, sem az olasz határőrök nem tartóztatják föl.”

Így került ki Rómába. Innen továbbindult az Egyesült Államokba, a rendje doylestowni kolostorába. Ennek légköre ekkoriban különbözött a sok csönddel, elmélyüléssel járó remetekolostorétól. Bolváry Pál nem tudta, mihez kezdjen ebben a számára idegen világban, végül valamelyik magyar plébániára kérte magát.

„Jártam nála Pittsburghben, ahol úgy tervezte, a hazai titkos (klandesztin) pálosok részvételével kolostort alapít. Ez is akadályba ütközött, mert a generális – Róma állásfoglalására hivatkozva – megtiltotta az alapítást. Pál atya ekkor határozott úgy, hogy elbocsátását kéri a rendből. Föloldották pálos fogadalmai alól, s a helyi püspökség szolgálatába került egyházmegyés papként.”

1991 augusztusában, II. János Pál pápa magyarországi látogatása idején tért haza, de ekkor még nem véglegesen. Arató Orbán ciszterci szerzetes felajánlotta neki, hogy legyen hitoktató pécsi gimnáziumukban. Nem sokkal később hazaköltözött. A hitoktatás mellett azonnal szervezni kezdte a ministránsokat, a fiatalokat.

„A rend újraindulását követően Máthé Péter lett a tartományfőnök, aki a régi időkből jól ismerte Pál atyát. Helyzetét úgy oldották meg, hogy visszavették konfráternek. A rend életében ugyanis íratlan törvény: ha valaki egyszer elhagyja a közösséget, azt többé nem szabad visszavenni.” Közben egyre több betegség tünete jelentkezett nála. A pécsi pálos kolostorban, a már korábban megszüntetett kápolna helyén alakítottak ki számára szobát. Fala közvetlenül a szerzetesi cellákhoz, a klauzúrához kapcsolódott… 2001. február 1-jén hunyt el a budapesti Szent Ferenc Kórházban.