Szabadság

Szeptember első magyaróráján arra kérem a gyerekeket, egy-egy szóban vagy mondatban fogalmazzák meg legszebb nyári élményüket: nyugalom, sok alvás, pihenés, belefeledkezés egy könyvbe, a naplemente, együttlét, közös játék az unokatestvérekkel, kirándulás a családdal, lepillantás a hegy tetejéről a megtett útra, a barátom arcán megcsillanó holdsugár… – válaszolják a legtöbben. A hely meghatározása tehát nem fontos nekik, inkább egy olyan pillanatot emelnek ki, amelyben megélhettek valamit a szabadságukból. Mintha a gyerekek ösztönösen tudnák, hogy a nyári szünet nem megszabadulás a mindennapi robottól, hanem fölszabadulás annak megélésére, akik vagyunk.


A romantika vándora belső útra hív mindannyiunkat. Arra biztat, ne a külső térben keressük a szabadságunkat, hanem belül. Mert hiába utazunk akár több ezer kilométert, ha agyonzsúfolt programjaink közepette éppen a legfontosabbról feledkezünk meg: megállni, és belefeledkezni a létezés szépségébe. A gyerekek vallomásai arról árulkodnak, hogy az válik bennük maradandó élménnyé, amikor lelassul, sőt talán meg is szűnik számukra az idő, elfelejtik, hol vannak, és csak annak a pillanatnak a szépségét élvezik, amelyet éppen megélnek. Mert ebben a pillanatban vágyaik és a valóság harmóniába kerül egymással, mintha belülről értenék Simone Weil gondolatát: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..