„A művészet biológiai szükséglet”



Ha manapság kisebb–nagyobb társaságban szóba kerül a modern művészet, az emberek gyakran tiltakozni kezdenek, hárítják a témát: tudomást sem akarnak venni a modernista vagy a kortárs művészeti irányzatokról. Még a fiatalok sem igazán érdeklődnek irántuk. A közönség sokkal inkább a már jól ismert, sokat látott és propagált művészeti stílusokat, irányzatokat kultiválja, mert azokra első látásra is könnyen felfogható alkotások jellemzőek.

A 1920–30-as évek stílusirányzatait összefoglalóan avantgárdként szoktuk emlegetni. Ezek az irányzatok szakítani akartak a jól bevált sémákkal, és új utakat kerestek. A világ új képét próbálták megmutatni a XX. század elején élő embereknek. Ehhez a legkorszerűbb technikai eszközöket (a fényképezőgépet, a filmkamerát, újságkivágásokat és – montázsokhoz –egyéb nyomtatott szövegtöredékeket) használtak föl. Ezek az eszközök a hagyományos művészetfelfogás számára addig elképzelhetetlenek voltak.
   
A századelő művészei egy változó kor új kifejezőeszközeit keresték. Nem pusztán a látható képet „másolták rá” a vászonra vagy a papírra, hanem többet akartak: kíváncsiak voltak a dolgok belső szerkezetére, a létezők mozgatórugóit kezdték vizsgálni. Nem elégedtek meg a felszínnel, a látvánnyal, sajátos művészi eszközeikkel a dolgok mélyére akartak ásni. Talán ez teszi nehezen befogadhatóvá a közönség számára a modern művészetet.


   
Moholy–Nagy László a korszak egyik legjelentősebb alkotója, iskolateremtő mestere volt. Szinte mindennel foglalkozott, rajzolt, festett, és – ahogy a mostani kiállításon látható – a fénnyel is kísérletezett. Nemcsak fekete–fehér fotókat készített, hanem a színes diázás egyik előfutára is lett. Feltalálta a fotogramot, amely nem más, mint a fényképezőgép nélküli fényképezés, ahogyan ő nevezte: a „tiszta fénnyel írás”.
   
Az 1930-as évek elején tizenöthúsz perces dokumentumfilmeket készített a berlini munkásnegyedekről, a Berlin környéki cigányokról, a vasbeton–építészetről, a marseilles-i kikötőről. Mindegyik film látható a kiállításon: ezek nemcsak esztétikai, hanem szociológiai szempontból is jelentősek. Élete végéig szenvedélyes lendülettel tanított a Bauhausiskolában, és tankönyveket is írt hallgatói számára a Bauhausbücher sorozatban. Művészete pozitív szemléletet sugall: „A művészet a legösszetettebb, legélhetőbb és a civilizációt legjobban előmozdító tevékenység. Ezért biológiai szükséglet” – írta.


   
Akkoriban úgy tűnt, hogy az ipari fejlődés, a haladás minden problémát megold, újfajta kultúra születik, amelyben az ember is új küldetéstudattal rendelkezik majd. Ma már tudjuk, hogy ez az út nem járható: az ember magára marad, ha kizárólag a technikai fejlődésre és a gépekre bízza magát…
   
Moholy–Nagy rendkívüli tehetséggel, sokszínűséggel, gazdag fantáziával, szociális érzékenységgel keresett, kutatott, kísérletezett egész életén keresztül. Volt bátorsága az új kor kihívásaira az új világ eszközeivel válaszolni.
   
(A kiállítás a Ludwig Múzeumban látható június 9-étől szeptember 25-éig.)