A mustármag reménye
Fotó: Lambert Attila

 

Az 1938-ban épült, impozáns gyömrői Jézus Szíve-templomnak nincs tornya. Pedig a terv szerint kettő is lett volna, méghozzá óriásiak. Uralták volna az épületet, messziről hirdetve az egyházi jelenlétet, és bizonyára gyönyörű harangok zengték volna kilométerekre a feltámadás üzenetét. Nem így történt: a dicsőséges tornyokra végül nem jutott pénz. Csak a 80-as években emeltek a templom elé harangtornyot, betonból. De tudjuk, az Egyház nem kövekből épül, hanem emberi szívekből. Az épület így, tornyok nélkül is erőről tanúskodik, a vastag falak középkori várakat idéznek. Sokkal kevésbé szólnak a külvilághoz való viszonyról, mint az itt lakók jóllétéről, közösségének melegéről. A makett a tornyokkal a plébánián látható. Talán egy letűnt egyházkép modelljeként is tekinthetünk rá.

*

Az ószövetségi olvasmányban a pusztában vándorló nép képe villan fel, a szentleckében Pál Mózesre hivatkozva arról ír a rómaiaknak, hogy az ige közel van hozzánk: a szánkban és a szívünkben. Az evangélium pedig Lukács története Jézus pusztai megkísértéséről.
Beer Miklós a pusztáról mint a reménytelenség jelképéről beszél prédikációjában, majd pedig arról, hogyan adja jelét Isten a reménynek. A remény jele és forrása a család. Az volt nyolcvan évvel ezelőtt, és ma is. Akkor is sokat kellett aggódni a világ sorsáért, ma is. A püspök elmeséli, hogy nemrég egy felújított templom megáldásakor azon töprengett, lesznek-e, aki megtöltik majd a padokat, nem kell-e attól tartanunk, amitől sokfelé Nyugat-Európában: hogy templomaink kiürülnek, és a reménytelenség jeleivé válnak. Ma a keresztény családok, a Szűzanya „csapata”, közösségei jelentik a reménység forrását.

*

A nuncius a mise végén, egyre erősödő gyermekzsivajban megáldja a közösséget, majd a templom elé megyünk, hogy fénykép készüljön az END (ejtsd: éendé) vendégségbe érkezett családjairól és papjairól. Útközben Dóka Tamás plébános mond valami érdekeset: „Mi, papok is ugyanolyan tagjai vagyunk az END-nek, mint a többiek. Csak abban különbözünk, hogy nincs feleségünk és gyermekeink.” Átvonulunk a plébániára, ahol óriási szeretetvendégséget készítettek elő, csupa házi finomsággal. Tamás nagyon elfoglalt, ezért csak jó negyedóra múlva, kitartó igyekezetem jutalmaként sikerül beszélgetnem vele a papoknak a közösségben betöltött szerepéről. Nem véletlenül nem azt írom: Tamás atya, ő ugyanis nem szereti, sőt tiltja, hogy bárki atyának nevezze, és mint mondja, mindig mindent megtett annak érdekében, hogy ne legyen papos pap. Ő hozta a gyömrői plébániára az END közösséget három évvel ezelőtt. Ma már hét csoport működik itt. Ő kettőben is tag, de egyikben sem vezető, hangsúlyozza. Azért van ott, hogy kipihenje magát, állítja, meg azért, hogy arra hangolja a többieket: ne teologizáljanak, és ne is politizáljanak. Hanem önmagukról beszéljenek egymásnak, és együtt keressék Istent. Ismerjék el a kudarcaikat, a szánalomra méltóságukat, és közben titokzatos módon magasabb minőségre jussanak mint közösség. „Szent emberek, öt-hét gyermekes házaspárok körében lehetek hónapról hónapra. Szinte szégyellem magam mellettük, és mindig attól tartok, hogy nem vagyok méltó papjuk” – mondja keresetlenül, és úgy tűnik, komolyan is gondolja.

*

Az önfeledt kavargásból, társalgásból, melegből, az ünnepi asztal testvéri légköréből a püspököt is sikerül kihívnom néhány szóra a szeles teraszra. A házastársi és családos közösségek nagy-nagy felfutásáról, ennek okairól kérdezem. Manapság ismét a személyes kisközösségeken a hangsúly az egyházi életben, mondja. Míg a templomok sok helyütt elnéptelenednek, ezek a közösségek gomba módra szaporodnak és növekednek mindenfelé. A későbbi XVI. Benedek pápa már a 70-es években megsejtette ezt, amiről A mustármag reménye című könyve tanúskodik. A kicsi, az életszerűbb egyházi jelenlét előretörését a látványos rendezvényekkel szemben. Mint az Ősegyházban volt, amelyben házanként végezték a liturgiát. A családegyház korát éljük: a kisközösségekét, és nem a nagy tömegekét. Ehhez sokszor még az sem kell, hogy valamilyen mozgalomhoz kapcsolódjanak a családok. Egy-egy plébánia családjai gyakran maguk érzik szükségét, hogy közösséget alkossanak.

*

Amikor jó egy órával később csoportokat alkotnak a házaspárok, a gyermekeiket pedig játszani viszik, megkérjük Tomka Barnát –, aki feleségével, Szentgyörgyváry Eszterrel a magyar régió egyik vezetője –, hogy hadd legyünk jelen azon a beszélgetésen, amelyen ő fog részt venni az ország különböző pontjairól érkezett END-s házaspárokkal. A kérdés, amelyre válaszolni próbálnak, az lesz, hogy mit köszönhetnek a közösségnek házaspárokként és egyénekként. A négy-hét házaspárból és egy papból álló csoportok havonta találkoznak valamelyikük otthonában, gyerekek nélkül, és mintegy négy órát töltenek együtt.
Az elsőként megszólaló házaspár 11 éve tagja a közösségnek. Számukra abban segít sokat az END, hogy túl tudjanak lépni a konfliktusaikon. Látják, hogy a többiek is sok ne­héz­séggel küzdenek, ezért nem érzik magukat egyedül a bajaikkal. Jó az is, hogy különböző korú párok a tagok – vélekednek –, mert így az idősebbek tapasztalatai alapján föl lehet készülni a későbbi nehéz­ségekre. Számontartják egymást, imádkoznak egymásért a többiekkel. Az END kötelék: a hegymászók köteléhez hasonló, amely meg tudja tartani az éppen megingót. Barna szerint az END-ben az a jó, hogy semmi sem kötelező. A regula eszményt jelent, amelyre törekedni kell, de a hangsúly azon van, hogy a házaspárok hogyan tudnak fejlődni. Ők például megtanultak együtt imádkozni és beszélgetni, nem csak dolgokat megbeszélni. És megtanulták, hogyan támogathatják jól egymást.
Most egy olyan pár kezd beszélni, akik öt éve a közösség tagjai. A férj azt mondja: miután fiatalon kimaradt az ifjúsági csoportokból, amelyek korábban végigkísérték az életét, olyan volt, mint a magányos fa a pusztában. Házaspárként aztán az END-ben sokakkal szinkronban voltak, mivel a többiek is ifjúsági csoportokban nevelkedtek. És mivel a párok többsége nagyjából ugyanakkor házasodott, a gyerekek is közel egy időben születtek. Hasonlóak voltak a problémák, így mindig volt mit megbeszélni.
Itt tartunk, amikor nagy sóhajjal egy kisfiú nyit be a szobába, a kókuszreszelékbe hempergetett túrógombócokhoz lép, egyet egészben a szájába tesz, majd távozik.
Nem telik bele sok idő, és újabb fiúcska érkezik. Barnához lép, és vizet kér, „nem szúrósat”. Barna önt neki, de kiderül, hogy tévedésből szúrósat. Aztán mindketten kimennek.
Úgy látszik, ekkorra már népvándorlás méretűvé válik a gyermekek rohama, mert egy perc sem telik bele, és egy kislány is befut, hogy szörpöt készítsen magának.
A házaspárok azonban rendületlenül folytatják. A harmadik pár szintén öt évvel ezelőtt lett tag, számukra az jelent sokat, hogy a többiek révén megismerhetik a különböző életszakaszok nehézségeit. Például azt, hogy miként lehet felkészülni a gyerekek kirepülésére, a (nagy)szülők fizikai állapotának hanyatlására. Míg egy bizonyos életszakaszban állandó szervezésből áll az élet, később fontossá válik a fokozottabb egymásra hangolódás, a közös ima.
A csoportmegbeszélés végét jelzi, amikor Barna ismét megjelenik, kezében kuglóf- és tortaformákkal. Arra gondolok, hogy ez már az elpakolás egyik mozzanata, de kiderül, hogy nem üres sütőformákat hozott, hanem újabb ínyencségekkel: kuglóffal és a jubileumi tortával érkezett. A gyerekek beáradnak, a tortát felvágják. És közben énekelni kezdünk egy Taizé-dalt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..