A magyarság kövirózsái

Érdemes volna angol fordításban is megjelentetni, például a Zánkán élő, néhány hete már magyar állampolgár műfordító, a régió múltjában nagyon otthonos Bernard Adams tolmácsolásában. Aki tartott már Albion nyelvén történelmi, irodalmi vagy művelődéstörténeti előadást, az tapasztalatból tudja, vagy a főszövegben vagy lábjegyzetben többnyire körülményesen magyarázgathatja a „the Szék­ler area” (mi tagadás, ez bizony rettenetesen hangzó körülírása ennek a páratlanul szép kisvilágnak!) sajátos varázsát, légkörét. De hiába, nem minden angol anyanyelvű vagy angolul beszélő részesülhet abban a kiváltságban, amiben a székelyek között évtizedeket eltöltő, közösségükbe egy rozmaring szívósságával belegyökerező marosvécsi úrnő, Kemény János Helikon-szervező literátor báró felesége. A skót–görög Augusta Patonnak a Szépmíves Könyvek sorozatban magyarul nemrég megjelent önéletírását érdemes párhuzamosan olvasni Száraz Miklós György, ha jól számolom, ötvenkét színes villanásból komponált „székelyföldi kaleidoszkópjával”. Hogy miért, arra voltaképpen nagyon egyszerű a válasz: mert mindkét könyv azt bizonyítja, hogy szerzője jeles képviselője e sok veszedelmet megélt, nyakas, makacs és gyakran bizony rátarti közösségnek, az erdőntúli magyarság „kövirózsáinak”, annak a népcsoportnak, amely minden viszontagságot – a madéfalvi veszedelmet vagy Ceaușescu diktatúráját is – képes túlélni, s közben mindvégig megőrizni humorát, alkotóerejét. A székelyek életéről, természetéről sokan és nagyon szépen írtak már: Orbán Balázs, Benedek Elek, Ignácz Rózsa, Tamási Áron, s még sorolhatnám a neveket.
Száraz könyvében éppen az a nagyszerű, hogy a szerző lírai prózára való hajlamait megfékezve most – nomen est omen – igenis hajlandó olykor száraz, de legalábbis tárgyilagos, tényekből, adatokból építkező lenni. Azonban úgy, hogy a tényszerű sorok közé mindig odacsempész valami nagyon személyeset. Pontosan elibénk adja – többek között – a két Bolyai matematikai zsenialitásának színét-javát, de azért olykor mégis kikacsint a tankönyvinek is beillő sorok mögül. Bolyai Jánost bemutatván ezt írja: „A lángelme hagyatéka sokáig lapult egy ládájában: közel 15 000 feljegyzés. Mindenre írt. Árkusra, sajtcédulára, szalvétára, fecnikre, koncertplakát hátoldalára. Ami éppen a kezébe akadt. A feljegyzések zöme magyar nyelvű, hiszen a két Bolyai egymás közt magyarul értekezett (és azt részben egy maguk kreálta nyelven tették, a nyelvújítás legfrissebb, később elvetett kifejezéseit használva).” Egy esetleges matematikai analfabéta filosz olvasó, ha nem is érti meg a János nevéhez köthető, korrekt módon idézett Jeans-tételt, ezeket a mondatokat soha nem fogja elfelejteni. Vagy nézzük az Udvarházak című fejezetet: ha valaki nem éppen botanikus elme, könnyen eltévelyedhet a sokféle hortus, azaz kert útvesztőjében, a zöldségestől a sárgadinnyés- és hagymáskertig. Mégis nagyon otthonosan érezheti magát, amikor ezeket a sorokat olvassa Székelyvécke, Szentdemeter, Siménfalva, Mihályfalva és további községek udvarházairól: „Az ünnepet, a mulatozást, a táncot és vigasságot vagy akár a gyászt könnyű elképzelni. A mindennapi valóságot nehéz. A köszvényt, a lázat, az ébredés és elalvás kósza gondolatait, hajnali öltözködéskor a hideg daróc érintését a bőrön, a kenyér pirulását, egy leejtett üvegkancsó szétpattanását s a csörömpölést, ezt majdnem lehetetlen.”
E mégis-költői hétköznapi közjátékok mellett természetesen olvashatunk itt a székely szó eredetéről, a Szent László-legendáról, a lófő székelyekről, a székely írásról, a moldvai csángókról, a székelykapuról vagy éppen a Székely Hadosztályról. A kötet egyháztörténeti vonulata is erőteljes: megismerkedhetünk a templomvárakkal, az unitáriusokkal, a székely szombatosokkal, a csíksomlyói búcsúval, a csíki Könnyező Madonnával, s a régi székely himnusszal, ezzel a csodálatos katolikus népénekkel, amely így kezdődik: „Ó, én édes jó Istenem / Oltalmazóm, segedelmem / Vándorlásban reménységem (…) / Vándor székely reménységét, / Jézus, áldd meg Erdély földjét.” Ez a szépséges nemzeti imádság elvezet azután bennünket a lehető legméltóbb zárszóig, az Áron püspök hagya­tékáig, amely természetesen annak a Márton Áron püspöknek állít méltó emléket, aki minden, a székely névre nem csupán származása, de emberszeretete miatt is méltó léleknek nemes programadója lehet, mindaddig, amíg csak egyetlen Ábel is él az otthoni rengetegektől Amerikáig, bárhol a földön: „El akarták hallgattatni, megalkuvásra bírni, de nem egyezkedett sem a magyar, sem a román embertelenséggel. Egész életében kitartott az ember mellett. Ezért nevezte ki XI. Pius 1938 karácsonyán püspöknek, ezért szentelték pappá 1924-ben, ezért született Csík­szentdomokosra székelynek. Ez a hivatástudat volt az élete magja, a – lényege. Teljesíteni a feladatot. Megmaradni. Szeretetben.”

(Száraz Miklós György: Székelyek – Történelemről és hagyományról, Scolar Kiadó, Budapest, 2018)

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..