Pedig a szent püspök alakja köré szőtt szokásoknak a mi vidékünkön óriási hagyománya van. Kár a kicsiktől távol tartani ezt a minden generáció kicsinyeinek fenntartott közös varázst, amelyben a kortársaikkal együtt részt vehetnek néhány évig. A gyerekek fejlődése feltartóztathatatlan. Tőlünk függetlenül, józan nevelő szándékunkat is megkerülve – sőt, néha megelőzve – el fogja érni azt a pontot, amelyen a „mintha” beleolvad a realitásba, a bűvös elemek hétköznapi értékké szelídülnek, és a mese már nem a lehetséges valóságok egyike, hanem tartalmat hordozó, szép hagyomány.
A gyakorlatban a szülők azt tapasztalják, hogy gyermekeik hét-nyolc éves koruk előtt a mégoly vaskos „titokrombolást”, hibát sem veszik észre (szemük sem rebben, ha átrohan a nappalin egy zilált, nagybácsi formájú Mikulás). E kort elérve viszont lassanként megnyílik a szemük olyasmire, amit korábban, a mese bűvöletében észre sem vettek. Először csak az derül ki, hogy az idén küldött Mikulásnak vattából van a szakálla (s bizton állítják, hogy a tavalyié még igazi volt), aztán lassan észreveszik a felnőttek fondorkodásait, és nem lehet tovább áltatni őket, maguk kérdeznek rá az igazságra.
Ha eljött az idő, először bizonyosodjunk meg arról, hogy gyermekünk már küszöbén áll a felismerésnek. „Te mit gondolsz erről?” – kérdezhetünk vissza óvatosan. Ha bevallja, hogy régen sejti, kit (vagy kit nem) rejt a piros köpeny, megérkeztünk. Ekkor feleleveníthetjük közösen a régi idők szép izgalmát, elismerhetjük a szomorúsága jogosságát (hiszen tényleg elvesztett valamit, ami egyedül a kicsi gyermeké), megbeszélhetjük vele, miért is rendeztük meg számára újra és újra ezt a szép mesét (a saját emlékeink, az izgalom öröme, a közösség hagyományai mind ide tartoznak), beszélgethetünk vele az eredeti, igaz történet hordozta értékekről. És végül – a beavatás megpecsételéseként – bevonhatjuk őt a Titokba: most már ő is részt vehet a kisebbek meglepésében, a mese hozzánk varázsolásában, az örömszerzésben. Nála elkötelezettebb önkéntesünk soha nem lesz!
