„A mélyből Hozzád száll szavam”

A Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziója harminc évvel ezelőtt kezdte meg működését Budapesten. A Fejér megyei községben, Ráckeresztúron az elhivatott lelkésznő, Victorné Erdős Eszter kezdeményezésére 1986-ban vásároltak egy parasztházat. Eszter és férje nagy elszántsággal és hittel vetették bele magukat a munkába. Az általuk kidolgozott terápiás program alapja a keresztyén hit és elkötelezettség, valamint a segítő elfogadás és a szeretet. Az évek során mindezt egyre szakszerűbb formába öntötték, Európa más országaiban és Kanadában szerzett személyes tapasztalataik alapján alakították ki a jelenleg is működő, önsegítő módszereket alkalmazó terápiás közösséget. A program népszerűsége nőttön nőtt, egyre többen jelentkeztek, hogy itt szeretnének megszabadulni a szerfüggőségtől. Kétszer kellett nagyobb épületbe költözniük, jelenleg egy egyhektáros területen lévő, harmincöt főre tervezett házban működnek. Elő- és utógondozó program, hozzátartozói csoport, félutas ház és prevenciós programok kapcsolódnak a terápiához. A munkatársak segítő attitűdjének a rogersi non-direktivitás, a pozitív pszichológia megoldáskereső szemlélete és a keresztyén értékek megélése ad keretet. Célkitűzésüket a következőképpen fogalmazták meg: „Küldetésünk, hogy a függőségek rabságában szenvedőknek megmutassuk, hogy a józanság eszköz egy teljesebb élet felépítéséhez, és fejlesszük őket az ehhez szükséges készségekben, elkísérve őket életüknek eme nehéz szakaszán. Keresztyén meggyőződésünkből fakadóan küldetésünknek tekintjük, hogy – személyes életünket és példánkat eléjük tárva – a segítségért hozzánk fordulók életében Isten szabadító evangéliuma gyakorlati valósággá váljon.”

A nyílt nap nem afféle lézengős nézelődésből állt. A jelentkezők az előzetes regisztrációkor megjelölhették, melyik csoport munkájában kívánnak részt venni, milyen előadást szeretnének meghallgatni. A háromszor másfél órás foglalkozásokon mélyebben megismerhettük az otthon felépítését, működését, a lakók napirendjét, a terápia egyes részeit. A drogambulanciákról, büntetés-végrehajtási intézményekből, szociális és gyermekotthonokból érkező vendégek találkozhattak a belgyógyász szakorvossal, a pszichiáterrel, megismerhették a párkapcsolati és önismereti csoportok lényegét. Az otthon terápiás munkatársai közül nem egy valaha maga is drogos volt, de már évek, évtizedek óta tiszta, leállt a szerhasználattal, családot alapított, s harmonikus életet él. Az ő példájuk még erősebb motivációt jelenthet azoknak a fiataloknak, akik bekerülnek a házba, s vállalják az egy éven át tartó terápiát. A feltételek kemények, nem mindenki bírja. Sokszor nagy a mozgás a házban, jönnek-mennek a kliensek. A ráckeresztúri otthonban csak fiúkkal foglalkoznak. Egyszerre harminc fiatalembert tudnak fogadni. Az önellátásra törekednek, és hisznek abban, hogy a szerhasználat és az elkallódás ellen leginkább a felelősségérzet kialakításával és munkával lehet küzdeni.


A fiúk mindegyike felelős valamiért. Többféle felelősségterületet hoztak létre a házban, hogy az úgynevezett felelősségtáblát idézzem: hajvágás, mosás, vasalás, gazolás, virágok, fűszerkert, konditerem, kukák, orvosi szoba, konyha, fóliasátor, sportszerek, külső udvar, kápolna, porta, könyvtár, ébresztő – és még sorolhatnám. A nyílt napon a huszonnyolc éves Sajti beszélt a rá bízott fűszerkertről és a fóliasátorban növekedő zöldségekről: „Rohadt lusta gyerek vagyok, sosem szerettem kapálni. Most szeretek. Azt szeretném, hogy iszonyat nagy paprika és paradicsom legyen itt. A kertben fontosnak érzem magam, boldognak érzem magam. Bolti tolvaj csávó voltam, koszos mackóban, egymást is lehúztuk. Azon veszekedtünk, ki menjen fel a dílerhez… A fűszerkert sokat segített. Rájöttem, ha odafigyelek magamra, a határaimra, akkor jó lesz. Azóta visszakaptam a szüleimet.” A szintén huszonnyolc esztendős Sanyi így vallott a munkájáról: „Virágfelelős lettem. Öntözni kell, gazolni. Én ezt hivatásnak érzem. Rettenetesen félek a kritikától. Próbálok a kertben is, a konyhán is maximálisan helyt állni.” A sofőr is a kliensek közül kerül ki, ami igen nagy tisztesség, s már a terápia második fázisában kell járnia annak, akit e feladatra kiválasztanak. A legnagyobb felelősség persze a konyhán tevékenykedőké, hiszen ha nem jól dolgoznak, nincs ebéd, vagy van, csak éppen ehetetlen…

A mindennapi teendők és az alkalmazott egyéb módszerek mind a terápia részét képezik. A ház alagsorában kialakított műhelyben például a kreativitásukat élhetik ki a fiatalok. Fa- és kőfaragással foglalkozhatnak, s Pálos Anna képzőművész- művészetterapeuta vezetésével itt tartják a művészetterápiás foglalkozásokat is. Ilyenkor egy-egy témát járnak körül és dolgoznak föl – rajzban. A tudattalanban zajló folyamatok ugyanis ily módon sokkal inkább felszínre kerülnek, mint ha szavakba öntené őket az ember, s akár diagnosztikai szempontból is fontosak lehetnek ezek az alkotások. Van, aki eleve idegenkedik attól, hogy színes ceruzát fogjon a kezébe. Akad, aki először dühöt érez, mert olyan érzések tárulnak fel benne rajzolás közben, amelyekre nem számított, amelyek meglétét önmaga előtt is tagadta. Mégis: a művészetterápia nagyon fontos részét képezi az összterápiának, hiszen ezeken a foglalkozásokon teret kaphatnak a legrejtettebb érzelmek és érzések is, és a kliensek bensőségesebb körben lehetnek együtt, jobban megnyílhatnak egymás előtt.

Megnyíltak egymás előtt a Személyes címer készítése című foglalkozáson részt vevők is, talán akarva, talán akaratlanul. Kocsis Attila, vagy ahogy az itt élők nevezik, Fati vezetésével életünk címerét készíthettük el. Ez a feladat a házba érkezőkre hárul, a befogadás előtti „próbahét” zárásaként készítik el a címert, amely tartalmazza a legfőbb erényeket, vágyakat, egyfajta önismereti és jövőbe tekintő képalkotás. „A mi módszerünk a felelősségre épít. Mindenki saját maga minisztere – mondta Fati, majd hozzátette: – Fontosnak tartom a tükröket.” A foglalkozáson részt vett bent lakó fiatalember őszinte vallomása nagyon szíven ütött: „Harmincöt éves vagyok. Nem igazán tudom, mit kezdjek az életemmel. Szeretnék még élni.”

A drogterápiás otthon lakói úgy élnek a falu szélén, mint a mesebeli vasorrú bába a mézeskalács házikóban. A helyiek sem tudják, mi történik ott, a kapu mögött, a kerítésen túl. Ezek a fiatalok ugyanúgy kezdték, mint mi, mint a mi gyerekeink. Megszülettek, felnőttek, közösségbe kerültek, s a társak hatására egyszer csak észrevétlenül kisiklott az életük. De még nincs veszve minden. Az elveszett évek nem hozhatók vissza, de a jövő előttük áll. Dönthetnek úgy, hogy józan életet élnek. S fohászkodhatnak szavakkal vagy énekelve a tiszta jövőért: „És hogyha Isten velünk, ember mit árthat nekünk, mert hogyha Te vagy velünk, ki lehet ellenünk?”

További tudnivalók:
Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthona Cím: 2465 Ráckeresztúr, Rákóczi Ferenc u. 45.
Telefon: 06/25-522-100; fax: 06/25-522-101
E-mail: info@kimm.hu; honlap: www.drogterapia.hu
Megjelent kiadványaik: „Senki sincs itt véletlenül”, Kálvin Kiadó, 2006; Történeteink. 25 éves a KIMM ráckeresztúri drogterápiás otthona. Kálvin Kiadó, 2012.

Fotó: Gajdó Ágnes

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.