Emögött persze kitapintható az a sajnálatos tény, hogy a világ, amelyet tudásunk hódoltat, technikánk bedarál, nem otthonos többé számunkra. Jó dolog a gépek között lenni, amelyek megkönnyítik mindennapjainkat, és biztonságosabb is lett az életterünk az elmúlt évszázadok során: a világ szerencsésebb felén nem sújtanak le háborúk, kiszámíthatatlan járványok. Valahogy mégsem tudunk megnyugodni, valami furcsa, szorongó érzés kerít hatalmába minket. Biztos, hogy jó a világ, amelyet felépítettünk? A gazdaság, a kultúra, a politika – jó ez az egész nekünk? Ugyan másként és más okból, de mintha ma is felbukkanna az a lelkiállapot, amelyet Kölcsey a Himnuszban így ír le: „Szertenézett, s nem lelé honját a hazában”.
Ma nem külső hatalom tesz otthontalanná minket, hanem egy megfoghatatlan erő – annak tapasztalata, amiről XVI. Benedek pápa beszélt a hit évét megnyitó szentmise homíliájában: nyugati világunk lelki sivataggá vált. Utalt erre már Boldog Kalkuttai Teréz is, aki nemegyszer beszélt arról, hogy ő az indiaiak anyagi szegénységéből érkezett, hogy ajándékot hozzon a nyugati világ lelki koldusainak.
Lehet, hogy ez a gondolat egyeseket megbotránkoztat, de a magunkra maradottság érzése ettől még sokunkat uralmába kerít. Hiszen miért telefonál be egy létproblémákkal küzdő, beteg vagy munkanélküli ember a tévés mágushoz? Hogy valami módon segítséget kapjon. A látható világ, a tudomány, a technika, a közélet, minden-minden magára hagyta, és akármennyire furcsának tűnik ez az egész „varázslás”, mégis meg szeretné próbálni, mert elmondhatja, amit a Bethesda-fürdőben fekvő béna: „Nincs emberem”, azaz: nincs, aki segítsen, otthontalan vagyok a világban, félelmek és kételyek gyötörnek. Nem tudom biztosítani még önmagam életét sem, nemhogy a szeretteimét. Valaki, valami kell.
Az ember vágyik a hitre, hinni szeretne, és olykor (sajnos) túl könnyen hinni is kezd. Obskúrus gyakorlatok, babonák borítják el igen felvilágosult és igen okos világunkat. Ez a kétarcúság valamiként a kereszténység születésének idejét idézi: egyrészt a bölcsek körében virágzott a magas kultúra, a tudás; másrészt pedig a nép (mivel haldoklott a pogány vallás) keletről behozott misztériumvallásokba kapaszkodott, hogy valahol megváltást nyerjen a mindennapok kiszolgáltatottságának és otthontalanságának terhétől.
XVI. Benedek joggal mondhatta tehát többször is, hogy korunk igen alkalmas az evangélium meghirdetésére. Százezrek és milliók keresik, miben, kiben higgyenek, hová kössék oda életüket, kinél találnak gyógyulást, elfogadást, szeretetet és biztonságot. Kegyelmi időt élünk, amikor az emberek vágynak a hitre. Csak tudjuk megfelelő módon eléjük tárni az evangéliumot!
