A megfelelő ízű kenyér
Fotó: Cser István

 

Milyen egy jó irgalmasrendi szerzetes? Pio atya azonnal válaszol rá: egész személyiségével a hivatásának, a betegek körül éljen, s a kórházszervezésben is részt vállaljon, amennyiben ez a dolga. Ez utóbbit nyilván azért teszi hozzá, mert a leg­utóbbi hónapokig feladatai közé tartozott a kórházvezetés, a gazdálkodás, az orvosokkal való kapcsolattartás, „de ma már elsősorban a lelkipásztorkodás”. Nyáron töltötte be hetvenötödik életévét, s július 12-ével a kórházvezetés gondját átadta egy rátermett világi közgazdásznak, Tari Zsoltnak.
Az irgalmasrendi kórház is az államosítás áldozatául esett annak idején. 1990 után pedig ápolási intézményként alakult újjá. Pio atya elöljárója a Bécsben élő provinciális, Magyarországon ugyanis kis létszámban élnek irgalmasrendi szerzetesek, ezért őket – a magyar delegatúrát – az osztrák provinciához csatolták. Az atya ötvennyolc éves korában, 1998-ban lépett be a rendbe. Mi indította erre? A válasz élettörténetében foglalt.
„A Pozsony melletti Szencen születtem, ahonnan 1947-ben a csehszlovák hatóságok – ismert a történelmi tragédia – minket is kitelepítettek Magyarországra. Így került családunk a Baranya megyei Mágocsra. Ott végeztem az általános iskolát, közben buzgó ministráns voltam, s a plébános atya segítségével a győri bencés gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. A papság gondolata szinte gyerekkoromtól kezdve kísért, ministráns koromban többször fölerősödött, s mire nyolcadikos lettem, egyértelmű volt, hogy pap szeretnék lenni.”
Az érettségit követően a Pécsi egyházmegye szemináriumába került, Győrt mégsem kellett elhagynia, ugyanis a kommunista hatóságok a pécsi szemináriumot bezáratták, s az ottani kispapok ettől kezdve a Rába-parti városban nevelődtek.
„Egyházmegyés papnak készültem, akkoriban még nem gondoltam arra, hogy valaha irgalmasrendi szerzetes leszek.” A négyéves győri időszak alatt nem érintette meg a szerzetesi élet? – tudakolom, hiszen a magam gimnáziumi tapasztalatából tudom, még azokra is hatással volt a szerzetesek élete, akik egyéniségüknél fogva nem erre hívattak. „De igen, megérintett, szerettem volna bencés szerzetes lenni, az állam azonban korlátozta a növendékek számát, s nem fértem bele a keretbe.”
Bár akkor nem lehetett szerzetes, „mégis mindig tápláltam magamban valamiféle szerzetesi eszményt. Olyannyira, hogy fiatal pap koromban egy hónapos szabadságom ideje alatt egy karthauzi monostorban éltem. Arra azonban nem nyílt lehetőségem, hogy ott maradjak. De erről majd később…”
Fiatalon, huszonhárom éves korában szentelték pappá. Ehhez fölmentést kellett kérnie, mert a szentelés alsó korhatára akkoriban huszonnégy év volt. Cserháti József káptalani helynökként vezette az egyházmegyét, ezért – mint Pio atya fogalmaz – „kölcsönpüspök”, Kisberk Imre szentelte.
De mielőtt továbbhaladnánk, arról kérdezem az atyát, a gimnáziumban és a szemináriumban mennyire érezte annak a szörnyű világnak a nyomását, amely körülvette őket? „Bizony éreztem, ha máskor nem, nyáron, amikor hazamentem szünidőre, s jó néhány megjegyzést kaptam: na, mire az oltárhoz kerülsz, addigra bezárják a templomokat – és hasonlók hangzottak el. Én meg arra gondoltam, akkor annál inkább szükség lesz papra, akinek segítségével átvészelhetik az emberek ezeket az időket, s aki a hitet megőrzi. Tudatosan vállaltam a várható ne­héz­ségeket.”
Ha olyan elevenen élt Morvay Imrében a szerzetesi eszmény, vajon nem gondolt-e arra, hogy titokban csatlakozzon valamelyik szerzetesrendhez? „Ilyen módon nem.” S rátér arra, hogyan ismerkedett meg a karthauziakkal.
„1972-ben Várkonyi János plébános mellé kerültem Tolnára. Kiváló lelkipásztort ismertem meg benne, ő adta kezembe a nagy misztikusok – ­Keresztes Szent János, Nagy Szent Teréz és mások – könyveit. Nagy hatást gyakoroltak rám. Jugoszláviából kaptuk a Hitélet című, magyar nyelvű újságot, s egy alkalommal abban olvastam egy Zágráb melletti karthauzi kolostor hirdetését.” Talán különösnek tűnik, de a Tito-féle Jugoszláviában megengedték a néma szerzetesek működését.
„Egy hónapot töltöttem a kolostorban. Ez idő alatt a novíciusmester foglalkozott velem, s amikor eljöttem, közölte: nemigen szokta megmondani véleményét a jelöltekről, nehogy befolyásolja ezzel további döntésüket, de nekem – miután pap is vagyok – őszintén elmondja, az a benyomása, hogy odavaló lennék. Sokan ugyanis nem tudják elviselni azt az életformát. Hazajöttem, s ekkor azt mondta Cserháti püspök: nem teheti meg, hogy hivatalosan elengedjen, ha úgy gondolom, hogy karthauzi szerzetes szeretnék lenni, ehhez disszidálnom kell. Ezt azonban nem vállaltam. Még éltek a szüleim, tizennyolc évig velem laktak a plébánián, s szerettem a papságot, a plébánosi feladatot és szolgálatot.”
Pio atyának ma is felderül az arca, amikor a régi időkre gondol. „A karthauzi élet megnyerte tetszésemet. Csönd uralkodik a házban, csak a közös séta és bizonyos összejövetelek idején beszéltünk. Mindenkinek külön kis háza volt, amelyeket folyosó kötött össze, a házakhoz kert tartozott, ahol kétkezi munkát végeztünk. A házikó emeletes, a földszinten asztalosműhelyt rendezett be az elődöm, a felső szint egyetlen szobájában ágyon, asztalon, széken és szekrényen kívül nem volt egyéb. A nap jelentős része magányban, kétkezi munkával és sok imádsággal telik. Éjszaka is imádkoztunk: késő este, éjféltájban, majd hajnalban. Amikor beléptünk a templomba, a középütt lógó harangkötélen minden szerzetes húzott egyet, jelezve, hogy ott van. Miután valamennyien elfoglaltuk a helyünket, a főnök koppantott egyet, s kezdődött az imádság.”
Szentelése után Morvay Imre káplánként Vásárosdombóra került, majd Pécs, Tolna városa, Bogád következett. Tizenhárom év után, 1976-ban nevezték ki Gajdacsra plébánosnak. Útja innen Vásárosdombóra vezetett vissza, majd 1994-ben a pécsi székesegyház plébánosa lett. „1998-ban jutottam el ismét, most már a megvalósítás igényével, a szerzetességhez”.
Rendszeresen segített az akkori irgalmasrendi szerzetesnek, Dömötör László Hilár atyának. „Ő már tolókocsiban élt, s elgondolkodtam: a székesegyházi beosztás aligha nekem való, nemigen szerettem a püspöki helynöki beosztással járó protokolláris eseményeket. Így lassanként kiszorultam onnan, s örültem, hogy eljöhetek.”
1998. december elsejével, ötvennyolc éves fejjel került ki Ausztriába, hogy megkezdje a jelöltséget. Életkora ellenére nem lehetett kikerülni ezt, bár később könnyítést kapott. „Mivel Hilár atya súlyos beteg volt, 2000-ben hazatértem, s 2003-ban tettem le az örökfogadalmat.”
A szerzetesi élet feltételezi a közösséget. Pio atya hogyan éli meg az egyedüllétet? „Szükséghelyzet. A provincia egyelőre nem tud senkit küldeni. Én meg jól viselem ezt az életformát. Templomunkat sokan látogatják, emellett ott van a betegek lelkigondozása.”
Az ápolási intézmény száztizenhét ággyal működik, külön hospice- és krónikus részleggel. „Az ápolók világiak, sajnos nincs köztük szerzetes. Akik itt maradnak, lelkiismeretesen végzik munkájukat, bár többeket külföldre csábított a jóval magasabb fizetés reménye. Dolgozóinktól azt várom el, igyekezzenek Istenes Szent János szellemében gondolkodni és cselekedni.” Istenes Szent Jánost tekintik a rend alapítójának, bár ő valójában nem akart szerzetesrendet életre hívni.
Pio atya hetvenötödik születésnapjára azt kérte ajándékként provinciálisától, hogy visszavonulhasson a szemlélődő életbe. „Nem lazsálni akarok, hanem amire az öreg fej még képes: szemlélődő életet élni. Gyóntatóként kapcsolatban állok a magyarszéki kármelita nővérekkel, s igyekszem a benső imát, a kontemplatív imát – ahogyan a kármeliták szabályzatában szerepel – elvégezni. Ezenkívül ott a zsolozsma, a szentmise, a rózsafüzér…”
151011_pioPio atyát egyre többen dobozos atyának nevezik. Három évvel ezelőtt, „miután láttam, a szegények a kukából szedik ki az ételmaradékot”, a rendház kerítésénél elhelyezett egy fémdobozt, amelybe be lehet helyezni és ki is lehet venni az ételt. Este fél hatkor és fél nyolckor megjelenik az erre a célra átalakított betegtoló székével, s ételt oszt. „Öten-tizenöten mindig várakoznak.” Ami megmarad, azt elhelyezi a dobozban. Reggelre mindig kiürül.
Több pékségtől zárás után megkapja Pio atya a napi maradékot. „Nagyobb adományozó a kórházba beszállító konyha, a lipóti pékség és a cserdi önkormányzat”, de egyéni adakozók is szép számmal jelentkeznek. Az atya a szerzetes egyszerűségével és természetességével végzi ezt a munkát is, s szinte zavarba jön, amikor megemlítem, hogy a közelmúltban a Hajléktalanokért Alapítvány kitüntetését kapta. Üzenetképpen inkább megfogalmazza:
„Érdemes teljes elkötelezettséggel beállni a hivatásba, keresztény hivatással élni a családban, a munkahelyen, a papságban, a szerzetességben. Ne gondoljuk, hogy veszítünk azzal, ha egész szívvel vállaljuk küldetésünket. Ellenkezőleg: nyerünk vele, mert amit így cselekszünk, abban örömöt lelünk, s ezzel örömöt okozunk másoknak is. Atya vagyok, aki osztja a kenyeret, s a velem szemközt lévő embereknek megfelelő ízű kenyeret igyekszem osztani – akár az ételt viszem, akár a beteg ember ágyánál ülök vagy prédikálok.”