Nem kell nekünk más világ, elég a tükör

Ebben az esetben pedig mind a hasonlóságok, mind a különbségek sok tanulságot rejtenek magukban. Míg Lem filozofikus felhangokkal tűzdelt regénye az örök emberit keresi, addig Tarkovszkij a lelkiismeretet, Soderbergh pedig a halál visszafordíthatatlanságát állítja a fókuszba.

A Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig
Lem Solarisa

Valamikor a távoli jövőben Kris Kelvin a Solaris bolygó körül keringő Állomásra érkezik. Ott azonban senki nem fogadja, sőt, kiderül, hogy a háromfős személyzet egyik tagja, Gibarian – Kelvin egykori mentora – már nem is él. A másik két kutató közül csak Snaut áll vele szóba, Sartorius doktor rejtélyesen kabinjába zárkózik. Kelvin megpróbál utánajárni, mi történt az űrállomáson. Egyik reggel ágya mellett találja feleségét, Harey-t, aki sok évvel azelőtt öngyilkos lett. Kelvin nem sokára megtudja, hogy a Solaris óceánja hozza létre valami módon a „vendégeket”, mert természetesen Snautnak és Sartoriusnak is van egy belőle. A regény cselekményének főszereplője Kelvin, aki tudományos módszerességgel igyekszik rájönni, mi történik a Solarison.
A Solaris felszíne – melyet prebiologikus formáció, szirupos kocsonya, alaktalan pempő és gondolkodó óceán titulussal is elláttak az évtizedek alatt –, megoldhatatlan rejtély elé állította a tudósokat. Van, aki szerint a Solarison van élet, de azt egyetlen lakos képviseli. De azok is belátják, hogy a van pszichikuma, akik szerint az óceán nem élőlény. Ugyanis amellett, hogy a plazma képes a bolygó pályáját befolyásolni, leutánoz minden formát, ami a közelébe kerül, kivéve az élőt. A „mimoid”, a „szimmetriád” és az „asszimetriád” alakzatai azonban legyenek bármily csodálatosak is, egy idő után összeomlanak. Ennek az alakutánzó folyamatnak a „termékei” azok a vendégek, akik aztán megjelennek az űrállomáson. A regény tulajdonképpen két fő irányon halad: egyrészt a vendégek feltűnése és „gazdájukkal” való kapcsolat, másrészt az emberiség és a solarisi óceán viszonya ad az olvasó számára gondolkodnivalót.
Vegyük az elsőt. A pép nem a mindennapi, közvetlen tapasztalat nyomát másolja le, sokkal inkább az emberi emlékezet mélyére hatol. A „többitől elszakadt, körülzárt, elfojtott, befalazott” – melyekről a gazdája inkább szeretne megfeledkezni – emlékképek alapján „állítja elő” a vendégeket. Kelvin, Snaut és Sartorius együtt elsősorban természettudományos módon akarják a problémát megoldani, ám Lem csak Kelvin és Harey kapcsolatát írja le, a többiekkel nem foglalkozik.
„Voltaképpen már biztosan tudtam, hogy ez nem Harey, és majdnem biztosan, hogy ő ezt nem tudja.”
A vendég – vagyis Harey – is átmegy egyfajta belső átalakuláson. Lassan rájön, hogy valami nincs rendben vele – „csak felszín vagyok”, jegyzi meg egyszer – és öngyilkosságot követ el. Persze sikertelent, mert teste még ott helyben regenerálja magát. Ahogy azonban egyre több időt tölt a „gazdájával”, egyre inkább emberi lesz.
„ – Ide figyelj, nagyon hasonlítok hozzá? – Nagyon hasonlítottál, de most már eltakartad.”
A vendég mibenléte, kínlódása azonban nem csak egy érdekes epizód. Kelvin a napok teltével már nem tud úgy ránézni Harey-ra, hogy csak egy utánzat, annak ellenére, hogy ez teljesen egyértelműen – tudományosan – bebizonyosodik. Két társa szerint el lehet őket pusztítani, mert ez egy „erkölcsön kívüli helyzet”, ám a vendégek nem szokványos létrejötte nem jelenti egyben azt is, hogy létállapotukat tekintve is csak tárgyak. Snaut és Sartorius felfogása szerint csak az lehet ember, akit keletkezése az emberi fajhoz fűz, míg Kelvin már nem olyan biztos ebben. A vendégek éreznek, gondolkodnak, van öntudatuk, ez pedig igencsak emberi. Lem itt is, ahogyan azt több más írásában is megteszi, azt feszegeti, hogy vajon mettől meddig ember az ember? A kérdés csak látszólag hipotetikus, hiszen napjainkban is több etikai kérdést hozott felszínre – elsősorban az orvosi – tudomány, melyekre egyre kevésbé tudunk határozott válaszokat adni.
Lem a regényben két hosszabb leírást szentel annak, hogy a tudósok – vagyis az emberiség – és a Solaris viszonyát ismertesse. Először a bolygó folyamatait ecseteli, majd a Solariskutatás történetét osztja meg velünk. A tudósok a bolygó valamennyi jelenségét antropo- vagy zoomorf módon akarják értelmezni, végtagokat és érzékszerveket keresnek. Igyekeznek megfejteni, mi ennek az egésznek az értelme. A több évtizednyi kutakodás eredményeiről már kötetek tucatjai születtek, ám a számtalan elmélet egyikét sem sikerült bebizonyítani. Egy gyerek fel is teszi az egyik tudósnak a kérdést, aki órákon át taglalja a Solariskutatás történetét, hogy „mire jó mindez?”
Nos igen, mivel szembesíti az embert az, amit a Solarison talált?
„Nem a Kozmoszt akarjuk mi meghódítani, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig.”
Lem úgy látja – bár a tudományt mindig nagyra tartotta, ezért is keveredett vitába Tarkovszkijjal –, hogy az emberi természettudományos megismerés legalább annyira szubjektív, mint objektív. A tudósok nekilátnak a Solaris analízisének, ám az évek során kiderül, hogy nem férnek hozzá a bolygó lényegéhez. (A kutatás egy fázisában az is felmerül, hogy el kell az óceánt pusztítani, egyszerűen csak azért, mert nem értik.) Ez a kudarc leleplezi a tudományos gondolkodást.
„Nem keresünk mi mást, csak embereket. Nyavalyát kellenek nekünk másfajta világok. Tükröket akarunk!”
Kutakodunk a világegyetemben, ám ez is csak reflexiónk része. Önmagunkat szeretnénk megismerni, saját létezésünk titkát szeretnénk meglelni a csillagok között. Valahogy úgy, ahogyan az Robert Zemeckis és Carl Sagan Kapcsolat című filmjében is megjelenik. Ennek főhőse egy idegenek által küldött tervrajz alapján épített járművel eljut ugyan az űr messzeségébe, ám ott is csak rég elhunyt apjával találkozik. Az egyik kutató szerint a solarisztika valójában vallás, az ismeretlen iránti hódolat mellett hívei azt várják, hogy közölje végre, mi az emberi lét értelme.
E felfogás persze azt sejteti, hogy valójában képtelenek leszünk arra, hogy megismerjük a világegyetemet úgy, ahogy van. A regényben a Solaris „az egészen mást” jelképezi. De hogyan lehet kapcsolatot létesíteni valami olyannal, ami nem emberi? Helyesebben, bizonyos szempontok szerint hasonlít ránk, reagál a mi létezésünkre, vagyis sok mindenben olyan, mint mi, ám más tekintetben teljesen eltér tőlünk. Ráadásul a pempő értelmesnek tűnő, pszichikai valósága azt is mutatja, hogy a valóság sokkal tágabb, mérhetetlenül összetettebb és gazdagabb, mint azt mi valaha is sejtettük. Persze Lem egyfajta kozmikus jóslatot is mond. Előre figyelmezteti a világegyetem kutatóit: egyáltalán nem biztos, hogy a Földön kívül talált „értelmes” létezők humanoid lények lesznek, akikkel képesek leszünk majd kapcsolatot teremteni.
A tudományos megismeréssel egyben valamiképp birtokba is vesszük annak tárgyát. Lem egyfelől leleplezi a tudomány gőgjét. Nem uralhatjuk a létezést; az, mint a sikamlós hal, mindig ki fog csusszanni a kezünkből. Másfelől viszont az emberiség viszonya a gondolkodó óceánhoz akár metaforaként is értelmezhető. A létezés alapja, melyet a vallások Istennek neveznek, ugyanúgy megfejthetetlen marad, mint ahogyan a tudósok sem értik, mi is van Solarison.

A megelevenedett lelkiismeret
Tarkovszkij Solarisa

Ma már sok részlet ismerhető Andrej Tarkovszkij Solaris című filmjének a létrejöttéről. Tudhatjuk, hogy az orosz rendező igyekezett elszakadni a sci-fi műfajától. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a történetvezetés többé-kevésbé követi a regényt. Bár a film első fele a Földön játszódik, az itt bemutatottak arra a jelentésre épülnek, melyet a Solarist évtizedekkel ezelőtt megjárt űrhajós, Berton tett egy bizottság előtt. Lem írásában erről az olvasó akkor értesülhet, amikor Kelvin felidézi a solarisztika történetét. Még itt a Földön hangzik el az a két megjegyzés, mely a Tarkovszkij feldolgozásának a kulcsa lehet. Az egyik arra vonatkozik, hogy a tudományos kutatás etikai megalapozás nélkül nem vezet sehova, a másik pedig a lelkiismeretet hozza szóba, mintegy mellékesen.
Solaris2Úgy tűnik, hogy a földi részbe beágyazott Berton-beszámoló csupán arra szolgál, hogy a filmnek jó egyharmada egy olyan környezetet mutasson be, mellyel később élesen szembeállítható az űrállomás világa. A különböző földi képek összekötő eleme a víz, a jelenetek egy tó körül játszódnak, majd az eső is elered. A ház otthonosságát olyan tárgyak alkotják, melyek az emberi kultúra egy-egy oldalát juttathatják az eszünkbe.
Ettől a világtól igencsak elüt az, ami az állomáson tapasztalható. A mesterséges, rideg univerzum – ahol egyébként sajátos módon mindenhol rendetlenség van – háttere felerősíti azokat a folyamatokat, melyek a három tudós lelkében és egymás között zajlanak. A legfontosabb mondatok mégis az állomás könyvtárában – melynek tudományt és kultúrát megidéző tárgyai a földi, tóparti házra emlékeztetnek – hangzanak el. Itt mondja Harey (Natalja Bondarcsuk): „Csak külső, zavaró tényezőnek tekintenek. Pedig mi önök vagyunk, a lelkiismeretük.” Kelvin (Donatas Banionis) eredetileg azért érkezik az űrállomásra, hogy eldöntse, érdemes-e még folytatni a kutatást. Kiderül azonban, hogy a kérdés nem külsődleges, az állomás személyzete saját magával került konfliktusba, vagyis csakis belül keresheti a válaszokat.
„Az embernek emberre van szüksége.” – mondja Snaut (Jüri Järvet). Ahhoz, hogy erre rájöjjön valaki, el kell távolodnia a Földtől? Csak akkor tudatosul bennünk igazán ennek a jelentősége, ha nagyon messze vagyunk a bolygónktól? Mindkettő lehetséges. Bár Tarkovszkij – mint említettem – nem sci-fi filmet forgatott, számára a Mi az ember? – Lem által is felvetett – kérdése lesz a legfontosabb. Sartorius (Anatolij Szolonyicin) a valósághoz ragaszkodik amikor kijelenti: a vendégek csak „kópiák, matricák”. Harey mintegy válaszképpen azt állítja, hogy „az érzés tesz emberré”, és hogy nyomatékossá tegye, sírni kezd.
Tarkovszkij feldolgozásában nagy hangsúlyt kap, hogy Kelvin egyre jobban ragaszkodik a másolat Harey-hez. Kelvin lelkiismerete nem nyugodhat meg, mindig felelősnek fogja érezni magát felesége halálért, de valamiféle feloldozást mégis nyerhet – a Solaris által. Ha szeretni fogja Harey-t, akkor talán megnyugvásra találhat. Bár a film zárójelenetei azt sugallják, hogy ez nem lehetséges, azzal, hogy Kelvin önmagában mégis eljut idáig, mégiscsak megoldást jelenthet a számára. Mert „szeretni azt lehet, amit el tudunk veszíteni”.

És nem vesz rajtuk erőt a halál
Soderbergh Solarisa

Bár harminc év telt el Tarkovszkij és Soderbergh feldolgozása között, azt nem kerülhette el az Oscar-díjas rendező, hogy filmjét azonnal ne a nagy elődéhez hasonlítsák. Pedig a két alkotást nem csak az idő választja el egymástól. A George Clooney főszereplésével készült film nem ad az esztéták számára újabb alapanyagot munkásságuk elmélyítéséhez. Ez egy ízig-vérig amerikai film, középpontjában a veszteséggel és az újrakezdés – örökre elveszett – lehetőségével.
Solaris3Érdekes, hogy Soderbergh adaptációja jobban eltávolodott Lem regényétől, mint Tarkovszkijé. Bár a Prometheus űrállomásra érkező Kris Kelvin a regényhez hasonlóan már az első éjszakája után találkozik feleségével – akit itt Rheyának (Natascha McElhone) hívnak –, ki is lövi őt a világűrbe, a második pedig ugyanúgy kísérel meg öngyilkosságot, mint ahogyan azt a regényben olvashattuk, ám a továbbiak már nem követik a lemi alapot. Az író egyáltalán nem foglalkozott Kelvin és felesége korábbi kapcsolatával, itt viszont láthatjuk, hogyan találkoztak először és tanúi lehetünk annak is, miként távolodnak el később egymástól. Kelvin lelkiismeret furdalást érez Rheya öngyilkossága miatt, ezért számára a nő feltűnése nem tudományos kérdés. Valamikor, nem sokkal megismerkedésük után Dylan Thomas És nem vesz rajtuk erőt a halál című versét olvasták egy könyvesboltban. Kelvinben felesége halála után a vers sorai újra- és újra felszínre törnek, a Solaris körül keringve pedig egyenesen materializálódnak. Nem arról van csak szó, hogy a nő halála óta üres élete most ismét értelmet nyerhet. Annak a lehetősége bukkan elő a semmiből, hogy mindent elölről lehet kezdeni és el lehet felejteni mindazt, ami a tragédiához vezetett.
Soderbergh filmjében a Solaris illúziója az, amit Dylan Thomas így ír: „Ki elveszti eszét, majd észre tér, / Ki tengerbe vész, ismét partot ér; / Szeretők halnak, él a szerelem; / És nem vesz rajtuk erőt a halál.” Bár a józanész azt diktálná – mint ahogyan azt Kelvin első reakciója is mutatja –, hogy belássuk, a holtak nem jelennek meg a semmiből, a veszteség kínja és az újralátás öröme mindezt elfedi. Kelvin egyre inkább elveszti ellenállását. Itt van előtte Rheya – mindegy, hogy valójában hogyan és az sem érdekes, hogy kicsoda igazából –, és csak ez számít. Vele kell lenni, ha lehet, akkor egészen az örökkévalóságig.
Lehet, hogy egyszer mi is eltávolodunk Földtől, éppen annyira, hogy azt akár már hódításnak is tekinthetjük. Kit vagy mit találunk majd ott, most el sem tudjuk képzelni. Az biztos, hogy a „kegyetlen csodák ideje” valóban nem múlt el, hiszen még el sem jött.