Jobban oda kellene figyelnünk a nagy Mária-tisztelő, Boldog II. János Pál pápa tanítására, aki így figyelmeztet bennünket: „A különböző népek és nemzetek közül azok, amelyek a földön nemzedékeken át hittel fogadják Krisztusnak, a megtestesült Igének, az Üdvözítőnek titkát, nemcsak hogy tisztelettel fordulnak Máriához, és bizalommal járulnak hozzá mint anyához, hanem az ő hitéből erőt is merítenek saját hitükhöz. És pontosan ez az élő részesedés Mária hitében teszi őt jelenvalóvá az egyháznak mint Isten új népének zarándokútján, az egész földkerekségen.” (Redemptoris mater, 27.).
Egyszer megkérdezték Karl Rahnertől, mi az oka annak, hogy az elmúlt évtizedekben megfogyatkozott a Mária-tisztelet a katolikusok körében. A jeles német jezsuita teológus így válaszolt: „Azért, mert az emberek csak világnézetet látnak a kereszténységben, egy világnézetnek pedig nincs szüksége édesanyára.” A kereszténység viszont nem tan, nem ideológia, nem pusztán jól átgondolt erkölcsi rendszer, hanem igazában maga az élő Jézus Krisztus, azaz személyes valóság, akiben Isten megjelent közöttünk.
Az igaz, hogy az Újszövetség nem sokat beszél Máriáról, de épp eleget mond. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ha csak azt tudnánk a Bibliából, hogy a Megváltónak, az Isten Fiának van édesanyja, és Máriának hívják, már ez elegendő volna, hogy a Krisztusban hívők közössége szeresse és tisztelje őt.
Sokatmondó, hogy a keresztény művészet, főként a keleti egyház ikonjai általában nem egyedül ábrázolják a Szűzanyát. Szinte mindig úgy jelenik meg, hogy ott van a kezében a gyermek Jézus. Ez arra emlékeztet, hogy Mária-tiszteletünk első és legfontosabb oka az, hogy Isten akarata szerint Mária lett a Megváltó édesanyja. A neki tulajdonított kiváltságokkal, illetve kegyelmi adományokkal (szeplőtelenül fogantatott, kegyelemmel teljes) azért ajándékozta meg Isten, hogy az egyszülött Fiú életét előkészítse és a világnak adja. Mária életében minden értünk, a mi üdvösségünk érdekében történt. Éppen ezért sohasem önmagában szemléljük őt, hanem Krisztus és az egyház misztériumában, a hívő ember életét is alapvetően meghatározó kettős koordinátarendszerben.
Mi, katolikusok a Szentírás alapján azt állítjuk, hogy Mária hivatása nem fejeződött be Jézus világrahozatalával és felnevelésével. Jézus anyja később is jelen volt fia életében (gondoljunk a kánai menyegzőre), és ott látjuk a kereszt tövében is, vagyis mindvégig hű maradt Krisztushoz. A katolikus tanítás mindig hangsúlyozta, hogy Máriának a megváltás művében, sőt az egyház életében is van szerepe. Erre utal, hogy jelen volt Jézus tanítványainak a mennybemenetel után magára maradt közösségében, amely állhatatosan kitartott az imádságban, míg aztán pünkösd ünnepén a Szentlélek erővel el nem töltötte őket. És hisszük, hogy Mária nemcsak Jézus anyja, hanem égi édesanyja mindazoknak, akik a hit és a keresztség által Jézushoz kapcsolták életüket. Ő így végrendelkezett a kereszten: „Íme, a te fiad… Íme, a te anyád” (Jn 19,26–27).
Joggal tanítja tehát egyházunk legutóbbi egyetemes zsinata, hogy Mária anyasága szüntelenül tart a kegyelem rendjében, míg be nem teljesül örökre az összes választott sorsa. Mária anyai szeretetével gondoskodik fiának még zarándokúton lévő testvéreiről, amíg el nem érkeznek a boldog hazába (vö. Lumen gentium, 62.).
Mária anyasága arra biztat bennünket, hogy gyermeki bizalommal forduljunk hozzá. Ő mindig készséges arra, hogy anyai szeretettel meghallgassa kéréseinket, és közbenjárásával segítsen rajtunk. Ezért köszöntjük a litániában a szomorúak vigasztalójaként, a betegek gyógyítójaként és a bűnösök menedékeként, hogy bánatunkban vigaszt, a betegségben enyhülést, a bűn szolgaságából pedig szabadulást kérjünk tőle.
