„A magyar ügy nem véletlenül vált ki rokonszenvet”


– Néha azt gondoljuk, Európa több értelemben is végnapjait éli. Ön szerint is?


– Mindenki tudja, hogy az a fa, amelynek elvágják a gyökerét, előbb-utóbb kidől. Így van ez a civilizációkkal, a politikai kultúrákkal is. Európa ma szenved, mert elvesztette gyökereit. Ezért küzd komoly kihívásokkal a világgazdasági versenyben is. Más civilizációk nem csupán megtartják, hanem növelik népességüket, a keresztény Európa pedig fogy. Félő, a fa ki fog dőlni, nem bírja majd a növekedési versenyt az egyre terebélyesedő fákkal. Most látszólag a hitetlenek vannak többen, ám az Európai Unió egyik legfőbb tulajdonsága, hogy sosincs kész, folyamatosan alakul. Ezért az unióban nincs teljesen elvesztett vagy teljesen megnyert ügy. De igazán durva összeütközés sincs, Európa jövőjéről szóló beszélgetések zajlanak, melyek során minden kérdés felvethető. Amikor például az Európai Parlamentben szólalok fel, és úgy látom, hogy nem a többség álláspontját képviselem, akkor sem ellenséges közegben érzem magam, hiszen otthon vagyok. Csupán pillanatnyilag kisebbségben vagyok egy fontos kérdésben a családon belül.



– Többször tapasztalhatta mostanában, hogy a „családon belül” kisebbségbe került…


– A Magyarország körüli vitáknak három fő gyökerük van. Az egyik az anyagi érdek. A rossz politikát folytató államokat időről időre meghitelező pénzügyi világ Mária Terézia álláspontján van. Ő mondta: a birkát nem levágni, hanem folyamatosan nyírni kell. Ahhoz, hogy nyírni lehessen, etetni kell. Sajnos ez vonatkozik Magyarországra is, hiszen nyolc év alatt brutálisan eladósították hazánkat. Ezzel kiszolgáltatottá váltunk, hiszen hitelezőinknek az az érdeke, hogy ne jussunk ki az adósságcsapdából. Örülnek, ha nagy kamattal, hosszú időn keresztül, folyamatosan fizetünk nekik. Most egy év alatt 1300 milliárd forint kamatot fizetünk hitelezőinknek, míg amikor 2002-ben átadtuk a kormányzást, 500 milliárd forintnyi éves kiadásunk volt az államadósság miatt. A különbségből húsz hidat lehetne építeni a Dunán.

A viták másik oka, hogy olyan módszerekkel akarunk kivergődni az adósságcsapdából, amelyekhez ha más országok is kedvet kapnak, az súlyosan sérteni fogja nagy pénzügyi-gazdasági csoportok érdekeit.
A harmadik ok, hogy Európa szellemi világában ma fölényben vannak, akik úgy gondolják, hogy a nemzeti gondolkodásmódtól és a szuverenitástól a nemzetközi és nemzetek feletti irányba kell haladni. Ennek része, hogy a teremtés jegyében létrejött keresztény családmodellt egy számunkra zűrzavarosnak tűnő világ felé akarják terelni. Másként fogalmazva: a hit, a vallás és a teremtés rendjét a vallástalanság és a tudományos világfölfogás – az istentelen kozmosz felé terelik.

Ebben a környezetben van egy európai ország, melynek egyes korábbi vezetőitől megszokta a világ, hogy együtt úsznak az árral. Ma viszont az uralkodó közfelfogással ellentétes irányba haladunk: nekünk az európai civilizációról és kultúráról más értelmezésünk, fölfogásunk van. Ez az egyébként rendkívül izgalmas vita generálja azokat a félreértésekre, gyakran elemi rosszindulatra épülő kritikákat, amelyek sokszor bántóak, nemegyszer pedig abszurditásig túlzóak.

– Ebben a világban van esélye egy nemzetnek, hogy a saját útján járjon?


– Ez a kérdés most dől el. A magyar ügy nem véletlenül vált ki számos országban rokonszenvet. Arról van szó ugyanis, hogy mi lesz a nemzetállamok sorsa az Európai Unióban. Megmarad-e a szuverenitásuk lényegi kérdésekben? Engedi-e a brüsszeli bürokrácia a létezésüket? Most dől el, hogy kimaradhat-e egy ország a szekuláris, családellenes és a nemzetet meghaladottnak tekintő európai szellemi törekvések hatálya alól, építheti-e jövőjét az azokkal ellentétes értékekre? Építheti-e ezekre az alaptörvényét? Elvehetik-e tőle ennek jogát?

– Ön szerint tehát Európa végérvényesen hanyatlásnak indult?


– Egy-egy civilizáció, nép, nemzet, kultúra sorsa alapvetően és elsősorban a demográfiai folyamatoktól függ. Mára egyre inkább kezdenek polgárjogot nyerni azok az elméletek, amelyek Európa működőképességét már csak az Európán kívülről érkezők segítségével gondolják fenntarthatónak. Mi ez, ha nem Európa hanyatlása?

A másik probléma történelmünkből ered. Sokan úgy vélik, hogy a két világháború nem is annyira a nemzetállamok egymásnak feszülése, hanem sokkal inkább a keresztény civilizáción belüli polgárháború volt. Ennek következményeként kivéreztettük magunkat, s a körülöttünk élő civilizációkkal nem tudunk lépést tartani. Felbomlott a régi rend, hiszen a keresztény civilizáció alaptételeit szegtük meg. Isten az embert a saját képére teremtette, akinek ezért méltósága van, és bűn az elpusztítása. A XX. század háborúiban nemcsak katonák, hanem civilek is nagy számban vesztették életüket. Lehet, hogy ezzel civilizációnk el is bukott. Én azonban optimista vagyok, reménykedem a megújulásban.

– S Magyarország miben reménykedhet?


– Egy dologban világbajnokok vagyunk: reménytelen helyzetekből is talpra tudunk állni. Persze van több, mások által talán furcsának titulált tulajdonságunk is. Az egyik ilyen, hogy a szakadék széléig szeretünk sétálni. Aztán ha kiderül, hogy nincs tovább, összeszedjük magunkat, összekapaszkodnunk, és egymást segítve távolodunk el a szakadéktól. Így volt ez a világháború után is.

– Akkor a tragédia mindenki számára világos volt. Most is kell ilyen trauma, hogy összekapaszkodjunk?


– Hosszabb távlatban kell gondolkodnunk. A XX. századi világégést, az ‘56-os forradalom leverését és a diktatúrát tekinthetjük annak a tragédiának, amely után a XXI. században a szakadék széléről összekapaszkodva vissza kell fordulnunk. Ilyen szempontból is most van a feltámadás, a húsvét. Én ezért dolgozom.

– Mit jelent az Ön számára ez az ünnep?


– A feltámadást, mely számtalan „kis feltámadásból” áll össze. Ilyen, amikor egy elrontott kapcsolat helyrejön, amikor békétlen emberek békét kötnek, amikor reménytelen helyzetben lévő emberek elhatározzák, hogy megváltoztatják az életüket. Ez mind feltámadás.

Húsvéttal kapcsolatban a legkedvesebb bibliai történetem, amikor az asszonyok a sírhoz igyekeznek. Erről gyakran beszélgetek gyerekeimmel is. A két asszony közt felmerül, hogy ki fogja elgurítani a követ a sírtól. Ők biztosan nem, hiszen nagyon nehéz. Ennek ellenére mennek a kenetekkel a sír felé, jóllehet nyilvánvalóan nem fogják tudni elmozdítani a követ. Az életben is mindig akad egy-egy ilyen kő, egy-egy ilyen akadály: el kell indulnunk, pedig nem tudjuk, hogy ki és miként fogja elgörgetni a követ. Aztán az a kő csak el lesz görgetve valahogy. Nem kell tehát mindig előre tudnunk a megoldást. Ha ezen gondolkodnánk, nem indulnánk el soha.

Mit lehet tenni azokkal az emberekkel, akik számára az Isten, a család, a haza fogalma legalábbis közömbös?

– Ha komolyan vesszük, amit hiszünk, vagyis hogy az ember teremtmény, akkor nincs reménytelen helyzet. Elveszett ember sincs. Ezért érdemes azoknak is beszélni első látásra számukra idegen dolgokról, akikről azt gondoljuk, nem tudják befogadni ezeket a gondolatokat. Vannak az országban olyanok, akiket nem érdekel, hogy mi van felírva a zászlónkra. Ezzel együtt nagyon fontos, hogy ők is tudják: amikor ez a zászló van fönn, akkor nekik könnyebb az életük, és emberségesebb világban élhetnek. Ha majd elgondolkodnak ezen, már nem beszéltünk hiába. Emiatt különösen fontos a gyerekekkel való foglalkozás. Ezért fontos az iskola, az óvoda, a sport, hiszen életpéldák felmutatásával segíthetünk nekik. Kutatások bizonyítják, hogy a magyarok természetét kettősség jellemzi. Egyfelől individualisták, ugyanakkor az igazságérzetük a legerősebb nemzetek igazságérzetével vetekszik. Ezért kapható a magyar arra, hogy másokkal összefogva kiálljon a saját igazáért. Amikor pedig úgy érzi, hogy az országát, a közösségét sértik meg – amellett is kiáll. Ezt tapasztalhattuk meg a békemenetben is, ahol a résztvevők fegyelmezetten, az európai civilizáció legmagasabb fokán, csendben mutatták ki érzelmeiket.

– Európa keresztény hagyományának nélkülözhetetlen része a szolidaritás. Ön és kormánya miben adhat reményt a szegénységben élő embereknek?


– Többször elmondtuk, hogy alulról nyitott középosztályt szeretnénk. Ez nem azt jelenti, hogy fölülről ki lehet pottyanni, hanem hogy alulról fel lehet jutni. A kormányzásunk előtti nyolc év a magyar középosztály lesüllyedésének korszaka volt. Most stabilizálni kell annak a helyzetét, aki így-úgy, tíz körömmel megkapaszkodott. Azok számára pedig, akik leestek, biztosítani kell a fölfelé vezető utakat. Olyan ország nincs és nem is lesz az elkövetkezendő néhány évtizedben, amely képes lenne segélyekkel elfogadható életszínvonalhoz juttatni az embereket. A jövő reménye, hogy munkát tudunk adni embereknek. Ebben az évben kétszázezer ember kezd majd dolgozni a Startmunka-program keretében. Olyanok, akik korábban segélyekből éltek. Két éven belül szeretnénk legalább háromszázötvenezerre emelni ezt a számot. Ezért amikor segély helyett annak kétszeresét, néha háromszorosát adjuk azoknak, akik munkára jelentkeznek, éppen ezeket a fölfelé vezető utakat nyitjuk meg. És ugyanezt tesszük akkor is, amikor azt mondjuk, hogy senki nem kaphatja meg a családi pótlékot, ha nem küldi el a gyereket iskolába; vagy amikor a közfoglalkoztatás mellett sokakat újra megtanítunk írni-olvasni, segítünk nekik egyszerűbb szakmákat elsajátítani, s olyanokat veszünk rá erre, akik már tizenöt éve nem dolgoztak. Én a középosztályba való bejutás útjainak tisztán tartásán dolgozom, hogy a felemelkedés munkával és erőfeszítéssel elérhető legyen.

– Mit tart az ország jelenlegi legnagyobb problémájának?


– Az ország, az önkormányzatok, a vállalkozások és a családok eladósodottságát. Jelenleg a magyar emberek által befizetett személyi jövedelemadó kilencven százalékát azonnal külföldre fizetjük a korábban felvett hitelek kamatainak rendezésére. Ez a hatalmas összeg hitelezőink profitja, ahelyett, hogy a magyar emberek javára fordítanánk. Sokakat mindez reménytelenségbe taszít.

– Engedjen meg néhány személyes kérdést is. Munkája, utazásai miatt ritkán látja a családja?

–  Kevés időt tudok a családommal tölteni, de nem találkozom velük ritkán. A hivatalban úgy igazítottam az életemet, hogy reggel együtt tudjunk indulni, együtt tudjuk kezdeni a napot. Ha este kilencig hazaérek, még akkor is látom őket. Hatnapos munkarendben dolgozom, a hetedik napot pedig mindig velük töltöm. Fontos ez számomra, mert ha nem így lenne, annyira elmagányosodnék, hogy talán az irányt is elvéteném, aminek súlyos következményei lennének.

– Elterjedt a híre, hogy tavaly adventben hajnali misékre is járt…


– Hagyomány a vegyes házasságok esetében – feleségem katolikus, én református vagyok –, hogy a szülők neme szerint protestánsnak vagy katolikusnak nevelik a gyerekeiket. Nálunk is így van ez. Adventben a lányokkal jártam rorátéra, egy-két külföldi úttól eltekintve ott voltunk hajnalban a templomban.

– Beszélt a család fontosságáról. Együtt tudnak ünnepelni húsvétkor?


– A teljes nagyheti együttlét nehezen megoldható feladat a magamfajta ember számára. Hiába van nagycsütörtök, a gépszíj elkapja az embert, ha hagyja. Szeretnék már keddtől otthon maradni, de ez reménytelen. Nagycsütörtökön viszont kitépem magam a hivatali forgatagból. Készülni kell a húsvétra. Szigorú apa vagyok ilyenkor, nem ismerek kibúvót. Az egész család összegyűlik nálunk: kicsik és nagyok egyaránt. Mindig együtt töltjük az év nagy ünnepeit.

Fotó: Bókay László